Szerintem a régi Eleven Hold volt a legjobb magyar zenekar valaha:
Nap (Török-Zselenszky Tamás): ének, gitár, szöveg
Basa (Balassa Béla): basszusgitár
Dinky/Gyuszkó (ifj. Bodó Gyula): gitár
Psot (Joós Zsófia): hegedű
Robogó (Pábli Róbert): dobok
Robesz (Szili Róbert): konga, percussion.
hqdefault.jpg
Annak ellenére mondom ezt, hogy többszörös hendikeppel indultak nálam.
Eleve a stílus: magyar alternatív rock, aminek a zászlóshajói a szent tehénként kezelt Kispál és a Quimby – amiktől én úgy nagyjából kiütést kapok.
Szóval még a stílus legjobbjaival is vallatni lehetne, hát még a másodvonalával.
Aztán a sokszor vallásos-elvont szövegek.
A kegyelemdöfést pedig a gyakran kulcsszerepet kapó hegedűnek kellene bevinnie.
Nagyon nem szeretem ezt a hangszert ugyanis.
Namost ehhez képest: a Bodó-Zselenszky szerzőpár volt az én Szörényi-Bródym.
Karakteres ének és szövegek, karakteres zenei háttér, aminél a hegedű már tényleg csak a hab a tortán.
Külön ki kell emelni, milyen érzéssel teli Bodó Gyula gitárjátéka: némely szólója Brian May életművéből se lógna ki (pl. a Javallat vagy a Provisorium szólói mindenképpen ilyenek) és azért az, hogy valaki ennyi érzést és színt tud vinni a játékába, iszonyú nagy szó.
Eredeti színfolt volt a magyar zenében az EH, elsőre úgy hangzott nekem, mintha egy ír kocsmazenekar jammelne egy jókedvű Pearl Jam-mel.
(Miközben ír hatású legfeljebb a hegedű, a könnyedség és a derű miatt volt a zene.)
De az az érdekes, hogy mióta ismerem a zenéjüket, a korábban nagy kedvenc Pearl Jamről szinte teljesen leszoktam, az “Eleven Hold-hangulat” viszont évente legalább egyszer elkap és olyankor napokig vagy hetekig mást se hallgatok.

Tizenévesen rendszeres Metal Hammer-olvasó voltam, az EH nevével is itt találkoztam először, 2000 tavaszán, amikor elolvastam az első lemezük kritikáját.
Nemcsak a különös név, de még a borító is megragadt bennem valamiért, évekkel később is emlékeztem rá.
Huszonhárom év távlatából, a kritikát újraolvasva próbálok rájönni, miért maradtak meg ennyire.
A grunge lehetett a hívószó (óriási Nirvana-rajongó voltam), mert a cikkben emlegetett zenekarokat (Black-Out, Pearl Jam, Live) pont annyira nem ismertem akkoriban, mint az EH-t – noha később óriási kedvencem lett mindhárom. Viszont mára lemorzsolódtak: csak az EH marad hírmondónak a felsoroltak közül. És hát ők is szigorúan a régi felállásukban, ami 2007-ben szakadt háromfelé.
Szóval, olvastam azt a kritikát, megragadt a név.
Aztán eltelt négy év és a 2004-es Rockmaratonon éjjel egykor, hullafáradtan és söröktől elgyötörten megnéztük a koncertjüket.
Milyen indíttatásból? Eszembe jutott az a régi lemezkritika? Épp csak véletlenül odakeveredetünk?
Nem emlékszem. Arra viszont nagyon, közel húsz év távlatából is, milyen fantasztikus koncertet adtak, nagyjából húsz embernek. Mindenki ott táncolt a színpad előtt, én is.
Nem ismertük a dalaikat, de ellenállhatatlanok voltak. Ezen kívül egyszer láttam még őket koncerten, két évvel később a ZP-ben, de a mai napig ez a két koncert ugrik be egyből, ha életem legjobb koncertjeire gondolok, ami baromi nagy szó, ha abból indulok ki, hogy láttam a Stonest, az REM-et, az Alice In Chainst és az LGT-t is. És akkor jön egy kis móri zenekar...
A rockmaratonos koncerttől számítva még másfél év is eltelt, amikor egy éjszaka az első lemez dalrészleteit hallgattam a honlapjukon és másnap meg is vettem a CD-jüket egy azóta megszünt lemezboltban. Nem tudom, mi tartott ezen másfél évig.
Mai fejjel azt nem értem, hogyhogy nem a koncert másnapján (de legalábbis hazaérve Pécsről)?
Engem azelőtt legfeljebb a Szabadlábon c. Black-Out lemez fogott meg ennyire a hazaiak közül (azóta meg maximum Mátyás Attila Karma c. albuma). Mára már az első EH a legtöbbet hallgatott magyar zeném (illetve az első három albumuk). Év (de lehet, hogy fél év) nem múlik el nélkülük, az biztos.
1.png
Már elsőre is nagyon megfogott az a cím nélküli első lemez. Kicsit sajnáltam, hogy már csak az újrakiadását tudtam megcsípni (pont akkoriban, 2005 végén jelent meg), de ennek igazából teljesen bagatell oka van: jobban tetszett az első kiadás borítója, pontosabban a színvilága (hiszen maga a kép ugyanaz).
Persze ez aztán teljesen lényegtelen igazából: én, akinek az abszolút kedvenc lemeze (The Beatles, 1968) egy tiszta fehér borítójú album, pontosan tudom, mennyire a beltartalom a fontos.
És az itt nagyon a helyén van: két dalt (Bölcső, A bársony alatt) leszámítva zseniális az egész, egyszerűen minden a helyén van. Valószínűleg a két “nemszeretem” dal is csak egy ilyen erős mezőnyben számíthat gyengébbnek a többinél. Valószínűnek tartom, hogy egy Kispál vagy Quimby-lemezen az album csúcspontja volna mindkettő. Szóval, amikor azt mondom, közepesek, csakis az EH csúcsformájához viszonyítva tartom annak őket.
Majdnem: “Az este is hűvös már…” - szól a lemezindítás (aminek a címe a zenekar eredeti nevét is megidézi), tökéletes avarillatú hűvös őszi estékhez.
Az a néhány tegnapi perc: a refrént bárki át tudja érezni, akinek volt már nosztalgiája akár csak egy jól sikerült hétvége után: “Rég volt, s most ismét jó lenne az a néhány tegnapi perc!”, nekem mégis az alábbiak tartoznak a kedvenceim közé nemcsak ebből a dalból, de az egész életművükből:
“Nem tudni, miért van / Az, hogy egy poros könyv / Nálam is többet tud rólam”.
Ugyanígy átérezheti bárki, aki igazán szeret olvasni. Itt már tudtam, mennyire nekem való ez a zene és a helyzet egyre csak jobb lett.
Még egyszer utoljára: minden viszonzatlan szerelmes átérezheti: “Néha születik pár koszos levél. / Ami itt bent van lapról lapra koldul szerelemért. / Kérlek, olvasd el, csodás nő! / Talán nincs már orvosság / és ha felbontatlanul félredobnád / sírj, mert az utolsó angyalt is elvesztetted! / Sírj, kár volt látnom azt, ami árad belőled.” Valahogy egyszerre mély és közérthető és úgy költői, hogy mégsem elvont.
(A két következő lemezen ritka ez az együttállás, ahogy az egyre affektálósabb ének sem könnyíti meg a hallgató dolgát, viszont az emlékezetes sorok száma nem csökken és a zene sem lesz kevésbé zseniális.)
A fák istenéhez (M.S. emlékére): Én azt hittem, az ott a zárójelben biztos Márai Sándor (pedig egy korábbi zenésztárs), dehát egy ennyire irodalmi minőségű szövegnél, mint ez is, csoda, hogy az irodalom felől próbáltam megfejteni a rövidítést? Ilyet se nagyon olvasni magyar dalszövegben:
“A fű, vagy akár a fák… láthatják azt, amit senki se´ lát! / Szél által simított test vagyunk, csakúgy, mint bármelyik virág!” Úgy költői és úgy szép, hogy se nem túl elvont, se nem erőltetett. Zselenszky (ekkoriban még Nap) szövegeire nem lehetne olyan dalszöveggenerátort írni, mint Ákoséira sikerült. Ő tényleg művész, mégis leshetjük, mikor fog Kossuth-díjat kapni (oda is szúrnak neki a következő lemezen)...
Ahogy hallgatja az ember ezeket a zeneileg általában könnyed dalokat (ez itt például olykor valahogy reneszánsz hangulatú), sokszor feltűnik, milyen komorak a dalszövegek. A következőnek már a címe is:
Egy meg nem született gyermekhez: első gondolatom, aha, itt biztos Fallacié az a poros könyv… Vagy igen vagy nem, mindenesetre ez itt a férfi-nézőpont. Az eddigiekhez hasonlóan emlékezetes sorokkal. Éppenséggel ez jól mutatott volna a pólóim egyikén is akkoriban:
“Majdnem szerelem volt... az ilyen majdnem-dolgoktól szar az életem.”
A dal konklúziója pedig: “Szerelemből halál, a szép sem kell már!”
Aztán pár dallal később szerencsére kiderül, igenis kellene az a szép...
Hetedik ég: Ebben a dalban hallható az egyik kedven magyar basszustémám.
(A másik meg az Agnus Dei Az Út című dalában.)
“Szobádba liliomot vigyél! / A szél majd elkísér”. Érdekesek ezek a vissza-vissza térő motívumok: virágok, szél (halál…). Ez úgy az egyik nagy kedvencem, hogy egy kukkot sem értek a szövegből, de mégsem úgy tartom elvontnak, hogy idegesítsen. A zene annyira sodró hangulatú, hogy itt a szöveg kivételesen másodlagos. Összességében viszont végig (mindhárom albumukon) annyira jó a zene, hogy akár nem is kell figyelni a szövegre.
(A második albumtól olykor túl elvont, vallásos, az ének pedig tud tűréshatárt feszegetően affektált is lenni, de olyankor tényleg ott a zseniális zene a háttérben és az összhatás az mindig nagyon jó.)
Hiábavaló: Kis gitározgatás után berobban a zenekar, élén a hegedűvel. Hihetetlenül energikus kezdés (lesz még majd ilyen, két lemezzel később a Feketefehér) és az egész dal olyan, hogy egyszerűen érthetetlen, miért nem lettek tőle országos sztárok. Miért nem ez a zene folyik a csapból? Minimum két ilyen daluk van még (a Három percig és a Fél százalék), ahol az ember (legalábbis ez az ember) nem érti, hogy nem futottak be, hogy nem lettek akkora sztárok, mint… mondjuk a Kowalsky meg a Vega. Milliószor jobban megérdemelnék, mint egykori nagy bálványom Coelho Poppá satnyult életműve.
“Kereshetném a tökéletes verset, de nem találnék idevalót!” Hogy is mondjam… Nap (legalábbis az Eleven Hold-korszakos Nap) az, aki a mindenkori Kowalsky csak szeretne lenni.
Emberek botokkal: “elvegyülnek az angyalok / mert ők is csak tojástojó szárnyasok / ők is csak tojástojó szárnyasok.” Oké, itt mondjuk eléggé WTF fejem van mindig. Mit lehet tenni, magyar alternatív rock, hát bármennyire a jobbik végéről is fogják meg a stílust, óhatatlan, hogy néha belecsússzanak olyasmibe is, ami miatt nem véletlen, hogy csak őket hallgatom a stílusból.
Viszont, ami nagyon tetszett mindig is a szövegekben, hogy Nap (általában, illetve itt még) nem az az ájtatoskodó szentfazék, mint akinek Kowalsky tűnik az olyan soraival, hogy “az Isten mindent jól csinál”. Plusz ugye Nap már eleve spirituális beállítottságú volt, nem azért lett azzá, mert “a drog helyére beült a szentlélek”, ezért hitelesebb is. Illetve az ilyen sorok miatt is: “itt kell lenni még egy picit, / hogy megnézzük, ahogy az Istent kergetik botokkal az emberek… / és már senki sem tudja, hogy kit szeret.” Egész egyszerűen keserűbb, komorabb, igazabb és sose közhelyes: Nap király. :) Ezért kerüli el a siker. Mármint az anyagi siker, mert a művészi az aztán teljes valójában megvalósul a három EH lemezen.
Bölcső: “Éjjel válassz, és hajnalban szökj meg múltad elől, ne várj!” Hányszor, de hányszor hallgattam ezt is, hazafelé éjszakai diákmunkáról… Pedig ez az egyik nemszeretem-dal. Milyen komor a szövege ennek is… Valahogy olyan tompa mégis, hiányzik belőle valami plusz, ami az eddigi dalokban megvolt.
Ennyit tudok hozzászólni: Mennyit is? “A fotelből nézem csendben / az épp folyó háborút, / aztán főzök valamit közben, / bennem az undor megszorult! / De sonkától és sörtől / nem lesz értelmes ez a világ, / szép zene kellene, / vagy a gyönyörű, gyengéd szád.” Kezdetnek pont elég és mennyire aktuális ma is… Dehát “meg kéne értenünk végre, / ocsmány ez bárhonnan nézve”. Valószínűleg a kedvencem a lemezről, dehát ennyi csúcsdal közül igen nehéz választani.
Érdekessége, hogy nincsen benne hegedű.
A bársony alatt: úgy nem szeretem ezt a dalt, hogy közben a szövegét nagyon is, dehát valószínű az a legjobb zenekarok ismérve, hogy még olyankor is nagyon jók, amikor nem tetszenek. Költészet megint:
“Érints bátran, hisz szólt már az Ég / hogy tündérszárnyat fon majd körénk!” És szép szavak a szerelemről:“Ha csak tévében ég a tűz, ha csak fényképen kék a tó, / és nincs mellettem társ -simogató…/ ha érintésért lázong és csak érted szomjas a bőr... / veled együtt lennék távol mindentől!”
Sehol: Csak most tűnnek fel ezek a negatív címek: Majdnem, Hiábavaló, Sehol.
(De fokozhatjuk: tegnapi, utoljára, meg nem született: elmúlt, elmúló vagy létre sem jött és emellé gyakorlatilag minden dalban befejezettség, elmúlás és halál.) “Bárhova nézek, csak azt látom, / hogy nem boldog soha senki sehol!” Mit mondhatnék, tökéletesen illik a huszonévvel későbbi Magyarországra (is). “Néhány dolgot még át kell élnem / addig biztos, míg úgy nem érzem, / hogy a kéjből ugyanúgy elég már, mint a fájdalomból.” Ütős, nem?
Egyperces szerelmes: Mindhárom zselenszkys lemez külön világ kicsit, de az egyik dolog, ami összeköti őket, az az a lemezvégi trilógia, ami ezzel a dallal kezdődött. Egyszerű, légies zene mellé mélázó ének társul. Hiába indul így a szöveg: “Üvöltsük át ezt a nagy teret / nyaldossa hangunk vágyódó testünket!”, a lemez legszelídebb daláról van szó, ami végül egy népdalba torkollik: inkább amolyan outro-szerű féldal, mint teljes értékű szám, de így is nagyon szép.
Érdekes a szövegek és a zene kontrasztja: ha “csak úgy” hallgatod és legfeljebb néhány sorra figyelsz fel, az általában energikus, könnyed és felszabadult zene eltereli a figyelmet a szövegek súlyáról és komorságáról. Abban a régi kritikában ezt írták: “a grunge hatások nem hoznak depressziót, nagyon is élettel teli ez a muzsika”, illetve “A legnagyobb értékük épp a derű, ami úgy árad e zenéből, mint a tavaszi napfény.” Ha csak a zenét nézem, ez abszolút igaz. De egyébként sincs mit felrónom a kritikusnak, mert a szövegek súlya engem is csak most, több, mint 17 év hallgatás után ütött meg, amikor zenétől függetlenül végigolvastam őket. Szóval, ha a zenei részt nézem, érthetetlen, miért nem lett sokkal-sokkal sikeresebb az album. (Persze, ha abból indulok ki, hogy öt év után, immár magánkiadásban újra megjelent, mert az első kiadás mind egy szálig elfogyott, akkor felmerül a kérdés: tényleg nem lett sikeres? Hiszen egy multikiadó adta ki. Igen ám, de mekkora példányszámban? Egy biztos, igény az azután is mutatkozott rá, hogy elfogyott.)
Viszont ha a szövegeket is nézem, azok túl költőiek és komorak voltak a széles közönségsikerhez. Pedig itt még az ének is szép és kimondottan hallgatóbarát volt.
2.png
Két és fél évvel később, immár az EMI gigakiadó támogatása nélkül, magánkiadásban jelent meg a második nagylemez: "Leszálltunk, hogy felférj!" A cím is erre utal: leszálltak a nagykiadós expresszről, hogy felférjenek mások. A hegedű valahogy jobban integrálódik a zenébe, a hangulat felszabadultabb – viszont Nap is jobban elengedte magát nemcsak a szövegek, de énekstílus tekintetében is. Itt ritkább az első lemezt jellemző “szép ének”, viszont a szövegek valahogy kevésbé komorak - vagy inkább kevésbé nyilvánvalóan azok. Ugyanígy kevésbé nyilvánvalóak is.
A Gyula meg én az öcsémnek: Dalcímekben aztán tényleg utánozhatatlanok voltak, íme az első igazán ékes példa erre, egyben az újdonsült felszabadultság legelső bizonyítéka. (Az EMI égisze alatt ugyanúgy elképzelhetetlen lett volna egy ilyen nemkonvencionális cím, mint a borítón az a középső ujját felmutató angyal.) A színvonal továbbra is magas marad: “Ez egy boldog nemzedék, / mert a vonzó látszatért / eladhatta könnyen magát. / De egy kócos élet jobb / mint egy márkás sír!”
Az utolsó két sor megint olyan pólóra kívánkozós (de legalábbis egy Zselenszky füveskönyvbe).
Valahogy optimistább a hangulat, de ugyanaz hangzik el az első lemez második, mint a második lemez első dalában is: “Mert az, aki volt már fent / az tudja, hogy mit jelent / a tiszta égbolt.”
XXI. századi klauzúra: Továbbra is éljenek a nem szokványos címek. :) A versszakokban nagyon érdekesen van effektezve a zene, vagány karaktert kap tőle a dal. “Itt lent nem tudják mi az igazi üzlet! / Az, amit keresnek: boldogság meg nyugalom. / S mégis pénzért adják a fényt! / Itt mindenki sír…” Oké, ennyit az optimistább hangulatról, de mindenképpen az egyik nagy kedvencemről van szó. :)
A párna mélyén: “Nem kell hinni a sok szart, / amit eléd, meg elém pakol a gyár!” Klipes dal volt és ez azon ritka kivételek egyike (oké, konkrétan az egyetlen eset), amikor nem tetszik, amit a hegedű játszik. Szerencsére - és érdekes módon – csak a klipben hallható, a lemezverzióban még nem, ezért nem vágja tönkre a dalt, ami így egy hibátlan négyes sorozat harmadik tagja az albumon nekem.
Három percig: Ez tényleg egy olyan daluk, amiben semmi emészthetetlen nincsen, ugyanakkor attól, hogy a legszélesebb tömegek számára is fogyasztható-hallgatható-szerethető lehetne, nem jelenti azt, hogy igénytelen vagy a korábbi színvonal fealdása volna. Minden a helyén van ahhoz, hogy sztárrá tegye őket – és mégsem tette. Talán, ha az első albumon szerepel, azzal a promóciós és anyagi háttérrel meg lehetett volna annyira tolni a dalt tévéknél-rádióknál, hogy beüssön a siker?
“Ülj ki egy parkba, nézz a Napba / és a felhők közé képzelj oda egy számodra nagyon kedves arcot! / Örülni kell! Azt hiszem túl komolyan veszed / a dolgodat! Nehogy teljesen rámenjél! / Csak három percig mosolyogj, s bárki jön majd / így visszanézhet rád!” “Nekem már jó sokan mondták, / míg van kinek szép jó éjszakát / kívánnom, velem a boldogság! / Szerezz cimborákat, úgy minden sokkal könnyebb / - Én is mondom - kinek épül ez az ország, / ha ilyen gyorsan tönkreteszed magad?!” Akár az egész dalszöveget lehetne idézni, tényleg zseniális. Utánozhatatlan derű árad a dalból és így húsz+ évvel később olyan jó lenne, ha meg is fogadnánk! Egyre jobban ráfér ez a derű erre az országra – ami kinek is épül? Egyes sorok egész másképp csengenek két évtizeddel később, de ez nem a szöveg hibája.
Ballagás: “Én minden tanárt áldok, / de csakis mert tőlük megtudhattam, / hogy milyen ne legyek! / Nehogy olyan legyek én is, mint ők!” Íme a gimnazistákra célzott dal. De az az igazság, hogy azóta felnőttünk és kiderült, kik azok a tanárok, akik mégiscsak életre szóló útravalót adtak és példaértékűek voltak - jó értelemben. Persze akkoriban megvolt ez a “mi és ők” szembenállás, de mondom azóta felnőttünk, ám nemcsak ezért szól másképp a szöveg az eltelt idő fényében.
No meg a bor: Ha már a móri ezerjó városából származnak, szinte elkerülhetetlen, hogy legyen egy boros daluk is. CD-n megvettem ugyan, de leggyakrabban – sajnos – illegál mp3-ban hallgatom, ahol viszont ennek a dalnak a címe Nő meg a bor. Gyorsan meg is kellett néznem a lemezborítót: tényleg ez a címe?! Természetesen nem. No az, noha a dalszövegben valóban egymás mellé vannak rendelve, ha nem is pont így: “Szép nők, no meg a bor, a vígasság! / Látod, ez azért jó kis orvosság! / Áldás ez a palackozott remény, / ez a békesség-oldat!” Itt pedig elég jól megfogja a néplelket kismillió alkoholista országában: “Úgy nézem nem is rossz ez így! / Túl minden gondon, ez az ország él, míg hordót gurít / és így jár az ősök nyomdokán!” És vajon véletlen volna, hogy pont ebben a dalban szállnak bele az Andante borpatika dalnokába egy parafrázissal? Nem hinném: “Képzeld, én ide is jöttem, meg ezt is akartam!” A dalban felbukkan itt-ott egy olyan effekt, amiről meg a Believe-korszakos Cher juthat az eszünkbe. Hogy utóbbira mi szükség volt? “Az anyja mindenségit!”
Fekete anemona: Nagyon szép dolgokat játszik benne a hegedű és azt hiszem, ez is slágernek volt szánva, mert klipje is készült. Alter-körökben nagy hatású dalnak tűnik, én legalábbis két olyan lánnyal is levelezgettem, akinek ez a dal ihlette a mail-címét. Nekem a kelleténél mondjuk bibliásabb a szöveg.
151. zsoltár: Na, akkor ennek már eleve a címéhez is mit szóljak? :) De szerencsére azért nem az a tipikus zsoltár: “Mindenki után jössz rá úgyis arra, / hogy engem kerestél! Menj! / Koldulj csókokért, Te isteni szolga! / Te szolga Isten!” (Vannak dalok, amikről alig tudok írni bármit, de ettől még nagyon szeretem őket, ez is ilyen.)
Odakint a Földön esik: Na, ez megint egy érdekes cím. Hamarosan “szűnni látszik” majd a zápor, de most még “Eső, csak eső lép odakint / de idebent nem hull / nem hull, csak úgy ideint.”
Míg a XXI. századi klauzúrában “Az ember vaksötétben jelmezt meg köntöst váltogat! / Mért nincs egy igazi változat?!”, addig itt az a kérdés “Milyen ruhát vegyek fel, / hogy jól illeszkedjek?! / Legyek gyáros vagy rocksztár / orvos vagy tiszteletes?” Nagyon nyalizósan hangzana, hogyha azt írnám, ugyan a rocksztárság valóban nem jött össze, de ettől még ismeretlen slágergyáros és tiszteletreméltó lélekorvos nagyon is lett Török-Zselenszky Tamás? Ezzel pedig máris sokkal többre vitte, mint e hordót gurító ország tényleges rocksztárjai. Vicces egyébként, hogy néha mennyire nem tudom, mit hallok: én hosszú évekig “olajos, vérző rétek”-nek hallottam a dal egyik sorát és ugyan gőzöm se volt mit jelent, de valahogy nem rítt ki a szövegből, gondoltam valami extrémebb költői kép. Nos, “olajos, vérbő étek” szerepel a szövegben. “Mentségemre” szóljon, hogy egyrészt így sem értem jobban, másrészt az előző dal kezdősora: “Parfümmel itatott réten” Miért ne lehetett volna a rét is egy újabb újra és újra felbukkanó motívum? :)
Cheapness: Minden újabb lemez hoz valami újat a korábbiakhoz képest. Ezen az albumon található a legtöbb újdonság: kezdetnek a hegedű mellett feltűnik a cselló is, a magyar mellett pedig az angol nyelv.
Felhívás keringőre: És ha már belelendültek, halmozzák az újdonságokat: ezt a dalt a gitáros Bodó Gyula énekli. Lendületes, vidám dal rövid szöveggel, félig-meddig poénra véve.
Lesz majd egy jobban kidolgozott párja egy lemezzel később.
Mese a kétféle emberről: “Álruhában játszunk, ez jól rajtunk ragadt.” Nos igen, hiszen már az Odakint...-ből is kiderült, hogy “Úgyis örök farsang van itt!”
Mért ne kérném?! (Kétperces szerelmes): “Ha egymásra vártunk / végül majd úgyis rájössz: / Te vagy nekem a tűz és számodra én!... / Hát mért ne kérném?!” Akusztikus, egyes Queen-dalokra (Love Of My Life, talán?) emlékeztető dal. De kár, hogy nem csinált akusztikus lemezt az EH!
És még egy újdonság: ez a “szerelmes” itt most nem lemezzáró dal. A régi EH “középső” lemeze egy rejtett track miatt nem 13, hanem 14 dalos.
Morfiumtánc: Nem jelölik sehol az albumon, a CD-változaton egy trackben van az előző dallal, de olyan 3-4 perc szünet van közöttük. “Nézd, ez a fekete zápor / ott kint szűnni látszik már…” Témája alapján A fák istenéhez párja, nem épp jókedvűen zárja a lemezt. De az biztos, hogy “Elköszönnünk kár…” még akkor is, ha jóval jobban megdolgoztatja hallgatóját ez a lemez, mint az előző album.
Ez a lemez lett meg nekem legutoljára a háromból. Kerek egy évvel az első album után vettem meg, de előtte még ott volt az a zöldpardonos koncert 2006 szeptemberében, ami annyira fellelkesített, hogy utána vettem pólót, sőt egy könyvesboltba is berohantam a harmadik lemezükért, annyira bejött a koncerten a Fél százalék.
Aztán novemberben egy könyvesbolti gyakorlaton egy tizenkettőegytucat alterbanda énekesével beszélgettem zenékről, szóba került az EH és azt mondta, neki a második album a kedvence. Nem tudtam hozzászólni ehhez, mert akkor én azt még nem ismertem. Hogy amiatt a beszélgetés miatt vettem meg végül vagy azért, hogy csak meglegyen minden lemezük, arra már nem emlékszem. Az biztos, hogy a harmadik album is nehezebben adta magát, mint anno az első: három nappal a koncert után is még csak annyit tudtam írni róla, hogy “ezzel még barátkozom”, miközben az első tényleg első hallásra szerelem volt. Azóta a másik kettő is az lett, sőt mára oda jutottam, hogy többet hallgatom őket, mint az első albumot, illetve: a Leszálltunk-ot biztos – miközben továbbra is az elsőt tartom a legjobbnak.

Volt az Eleven Hold honlapjának egy nagyon üde színfoltja, én legalábbis nagyon szerettem olvasgatni a Holdnaplót, amiben a 2006 őszi ZP-s koncertről ez szerepelt:
“Másnap este a Zöld Pardonban eddig még nem tapasztalt koncertben volt részem (a közönségnek köszönhetően, akik az első sorokban teli torokból énekelték végig a dalokat). Bár az Eleven Hold fáradtan érkezett a helyszínre, az előadás gyorsan feledtette a kezdeti tompultságot. Még az első dal előtti technikai malőr - és a Gyuláék által előadott Bryan Adams dal is - pozitívan hatott a jókedv kialakulásában. Ezen a szombaton olyan lelkes volt a közönség, hogy a koncert után mindenki vigyorogva jött le a színpadról, és Robesz - rövid gondolkodás után, hogy kimondja-e az időt is - kijelentette, hogy: "Ez volt a legjobb koncert... idén !" Később pedig Tamás mondta, hogy: "Egész éjjel mosolyogva aludtam, és másnap mosolyogva keltem fel."
Nem tudom, ki írta ezeket a sorokat, de teljes mértékben egyetértek ennyi idő távlatából is.
Életem egyik legjobb koncertje szerintük is az egyik legjobb koncertjük volt – nem csodálkozom. :)
Én úgy mentem a koncertre, hogy csak az első lemezt ismertem, a koncert utáni eufórikus hangulatban vettem a máig sokat hordott EH-pólót (baromi jó minőség: 17 éve hordom, rengeteget volt mosva is és épphogy csak elkezdett lejönni, amit rányomtak, fakulni pedig egyáltalán nem fakul még). És akkor vettem meg a legújabb lemezüket is, annyira tetszett a koncerten a Fél százalék című dal.
3.png
Az elsőre akár nagyképűnek is hatható cím milyen ironikussá vált az azóta történt események fényében.
Kicsit szomorúan olvasom most a harmadik album promóciós szövegét.
(Egyébként én az a hülye szentimentális típusú rajongó vagyok, aki valami zenei aranykor utáni nosztalgiától hajtva képes a régi EH honlap archivált változatán húszéves híreket meg fórumbejegyzéseket olvasni, hogy “jaj de jó, mindjárt megjelenik az új lemez” meg “jaj de jó, hétvégén újra EH koncert”: hát BÁRCSAK ismertem volna őket akkoriban: egy EH koncert kedvéért még vidékre is elutaztam volna, az biztos és az összes gimiskori koncertemet el is cserélném az összes akkori – vagy éppenséggel bármikori Zselenszky-korszakos - koncertjükre, ha lehetne).
Szóval a szöveg, amin aktuálisan szomorkodom (mit mondjak, nagy szívfájdalmam nekem, hogy nincsenek):
“A zenekar új nagylemezével továbbvitte a korábbi korongokra jellemző hangzásvilágot. Az első lemez ártatlan, a második útkereső, ez pedig egy hosszú út utáni önmagukra találás. A harmadik album, az első kettő érzelemvilága, valami évek alatt a zenekarba ivódott plusszal, amit főleg a koncertek pörgős hangulatvilágához lehet hasonlítani.
"Az eddigi legeslegelevenholdasabb elevenhold! Olyan, mint egy koncert, bent a stúdióban. Az összes katarzisom, kérdésem, konzekvenciám, szerelmem szavakba öntöttem, ami a második lemez óta az életem fontos része volt". (Nap)”
Annyira önmagukra találtak, hogy szét is estek… Pont a “legelevenholdasabb” lemezük után.
Azért egyelőre örüljünk annak, ami van és megmaradt: a harmadik album dalainak.
Ha így állunk, arra: Újra csak egy teljesen sajátos dalcím. És, oké, ezzel a csávóval soha nem fogtok igazán befutni: “Én meg ingyen szajhád leszek, csak tömd be a szám!” Ezen a lemezen van valami olyan, néha gügyögős vagy nem is tudom, milyen énekstílus, amit tényleg szokni kell. Viszont milyen feszes a zenekar játéka és mennyire penge a hangzás (effekt van a hegedűn, wow – úgy hangzik tőle, mint egy alagútban kanyarodó villamos)! Most tűnik fel, a holló is gyakran felbukkanó motívum, de a Fekete anemonával nemcsak ez köti össze a szöveget, hanem, hogy míg ott “ha kilélegeznéd, én tüdőmbe szívnám a halált!”, addig itt “szűnjön meg a világ, ha végleg kilélegeztelek!”
Nem tudom, mennyire voltak tudatosak ezek a kis egymásra utalgatások a szövegekben, de nagyon érdekes közel húsz év hallgatás után rácsodálkozni a párhuzamokra, ellentétekre, motívumokra egyes sorokban. Valószínűleg az kellett ehhez, hogy leüljek és elolvassam őket anélkül, hogy a zene “elterelné” a figyelmemet.
És persze itt is vannak pólóra vagy füveskönyvbe passzoló sorok:
“Egyszer majd annyit iszom amennyit öregszem / de most még annyit öregszem, amennyit iszom.” illetve “Milyen furcsa az igazság, itt a felhők alatt! / Ha beszélsz róla, vagy hallgatsz, mindegy, ugyanúgy bántanak.”
Feketefehér: Valamiért engem a dal dinamikus kezdése a Hiábavaló kezdésére emlékeztet (mármint nem pont az elejére, hanem amikor hegedűstől “berobban” a zenekar). Ezúttal nem tudok idézni belőle valami – számomra legalábbis – emblematikus sort, de ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy rossz lenne a szöveg. A gitár néhol U2-s csilingelése (amit a vonatkozó Hammer-kritikában is említettek, éppenséggel nekem is azért tűnt fel) külön jó pont nálam.
Fél százalék: Mit mondhatnék? Gyakorlatilag emiatt vettem meg az albumot. Gyönyörű dal, külön kiemelendő a hegedűszólam, potenciális sláger aranyos klippel. És mégse lett sláger, pedig mind a dal, mind a zenekar megérdemelte volna.
“Még Ön is azzal jön, hogy nekem a legkönnyebb / pedig rossz évet zárok.” Mivel a tavalyi év kiemelkedően szarul sikerült, most még annál jobban is átérzem ezt a két sort, mint általában.
A füveskönyvbe: “Akit nem szeretünk, azt magunkkal, / akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk…”
Milyen gyönyörű a refrénje! “Hát, jobb, ha Ön is mértékkel marasztal / és hazaküld a hajnali vonattal. / Maradjon e pár óra olyan szép / amilyennek látni akarom!”
Indigó utca: Kevés dalukat nem szeretem, ez az egyik. Zeneileg oké lenne, szövegileg nekem nem jön be. Ez van: néha kihívás földhözragadt emberként Nap spiritualitásáért lelkesednem.
(Akkor mi bajom az újkori Eleven Holddal? Ott nincsenek ilyen szövegek. Oké, de sajnos olyanok se, amiket szerettem...)
Azt tudom, hogy a cím egy magyar zenekar nevét is ihlette és azért minden ellenérzésem dacára ide is jut két jó sor:
“A kábultat nem tudod, / a tisztát, meg nem kell, hogy megmentsd!”
Örökké nem eshet: A kedvenc filmem volt sokáig, amire a dal címe utal: a legendás Holló című film talán legismertebb idézete (és passzol is, hiszen láttuk, mennyi holló-emlegetés volt már eddig is). Illetve azt már a Morfiumtánc óta egyébként is sejtettük, hogy nem eshet örökké. :)
Sajnos egyre igazabbak ezek a sorok: “Miért kérdeznél, ha a tankönyvben is ez áll?! / Még a gyerekeink is ezt látják!” “Nincs már párbeszéd, csak lárma. / Kurva lárma!”
Javallat: Ez a régies szó az egyik legnagyobb dalukat “rejti”. Egyszerűen tökéletes. Megint olyan a dalszöveg, hogy nem lehet eleget idézni belőle: “Valami fénytől védett, száraz, hűvös helyen, / vedd majd a szíved mellé fáradt jobbik felem! / Szalajtok csöppet, sajnálom, hogy nincsen pénzem, nevem. / Tudod, kettőnk is kevés arra, hogy ahhoz elég romlott legyen. / Hát, lettem virág, csak szép csendesen,/ és csak a pillád mögüli fény kell nekem.” Ha valaki megkérdezné, miért fogott meg ennyire a régi Eleven Hold, ezt a dalt az elsők között mondanám (a két koncertjük és az első lemezük mellett – de érdekes ez is, ahogy az első lemez elsősége elhalványult, minél többet hallgatom a másik kettőt).
Mutass fel engem: Itt megint sokszor próbára teszi a hallgatót az ének, de a zene és a szöveg persze kárpótlás: “Most mondanám: küldj a számláért! / Volt egy élet, pár sör, meg egy perc. / Könnyel fizetnék, de ami visszajár, / velem a földnek add át!” Egész mostanáig “könnyen”-t hallottam…
“Már nem kell újabb nap! Elég / csak még egy percnyi békesség! / Egy eső átmos majd beléd, / ha a lelkünk szenderülni tért.” Szerintem ez költészet, de minimum rock-költészet.
Az biztos, hogy Zselenszky dalszövegei magasan a magyar átlag felettiek.
Milyen kár, hogy ma már hallgathatatlanul modoros és elvont szerintem. Milyen kár, hogy a “maradék EH” is úgy gondolta, “nem kell újabb Nap” – nem mintha találhattak volna még egy ilyen karaktert – illetve ha az lett volna a cél, nyilván nem is küldték volna el “az eredetit”.
Kapusnak is kell lenni: Sokadik példa a meglepő dalcímre, dehát mostanra már akár hozzá is szokhattunk. :) Feszes zene, sűrű szöveg, Zselenszky elemében: “...kell a zsé, hogy mindig tarthass magadnál / óvszert, zöldet, pár konzumhölgyet, / s valami tölgyfahordóból nyert indítót. / Hogy pénz lesz, vagy élet, a Te hangod mélyebb, / úgyhogy Te mondd majd, és nyélben lesz a bolt!”
Ha eddig nem, azzal végképp lekenyereztek volna, hogy gyerekkorom másik nagy kedvencét, a Bűnvadászok című Hill-Spencer klasszikust is megidézték: oké, egy ilyen zenekart nem lehet nem imádni. :) Ilyet is ki ír, de komolyan? :D “Hé, tudod, részegen csináltam jogsit, tesó, ezért élek még. /
Ne félj, én az ajtón kívül várok, míg töltöd a lét, és jár a gép!” A gép forog, az alkotó bankrabol. :D
Szülőtlenítő: Újra egy újdonság, ezen a lemezen tán az első: az eggyel korábbi album Felhívás keringőre dalához hasonlóan új énekes debütál, a hegedűs Joós Zsófi cuki hangon énekli, hogy “Másom nincs, csak az életem, / egy kócos senki vagyok… / hogy szeretnének, én nem hiszem, / a létükből így kimaradok!” Az első két sor megint csak pólóra kívánkozik, amit tizenévesen aztán TUTI, hordtam is volna. :)
Szeva, Föld!: Ha bizonyos napokon a Javallat a legkedveltebb EH-dalom, az biztos, hogy mindennap ezt a dalt szeretem legkevésbé (pedig a gitárszólója baromi jó ennek is). Persze még így is van benne pár sor, ami megfogott.
“Megbocsájt a vörös lomb, s az októberi szél. / Talán igaz táncra hív, azt hadd járjam el én!” és “Úgyis ugyanúgy lehúz a Föld, és éppúgy fenntart a Menny. / Úgyis ugyanúgy lenyom a Menny, és
éppúgy fenntart a Föld.” (Tessék, minden ateizmusom ellenére is tetszik ez a kép.) Szóval még a legkevésbé szeretett dalukra se tudom azt mondani, hogy úgy rossz, ahogy van. Már csak azért sem, mert volt a régi honlapon egy szavazás és ott több száz szavazat alapján a harmadik legkedveltebb daluknak számított (éppenséggel két első lemezes dal, az Az a néhány… és A fák istenéhez után).
Törvénymentes hét: Na, ez egy nagyon cuki dal, a gitáros Bodó Gyula és a hegedűs Joós Zsófi duettje. Nap-mentes, mégis napfényes, különösen az előző szám mélybe húzó hangulata után. Könnyedség szempontjából a Felhívás keringőre párja, bár az poénos, ez pedig olyan szívmelengetően aranyos. És az emberből újra feltör: basszus, úgy hiányzik EZ az EH!
“Bármit mondasz, magadról beszélsz. / Uralkodsz és elítélsz még úgy is, ha dicsérsz. / Bárki szól, csak részigazságokról szónokol. / Tudod, a pokolban bírónak lenni, hát az is csak pokol.” Nap hangján ez bármelyik “komoly” dalukba illene, Bodó bohókás hangján viszont tökéletesen passzol a dal felhőtlen hangulatába is. Ugyanígy az alábbi “bibliás” képek “tök komolyan” hangzottak volna Zselenszkytől mondjuk az előző albumon: “Egyél, ez itt az én testem, talán egy percig még! / A legalja' bűnöm az volna, ha kegyelmet kérnék. / Most lejár a szívem, sajnálom, de megér fél misét” Itt viszont Joós Zsófi énekli és máris egész más hatást kelt, cukisággal keveredő finom erotika költözik bele. Ugyanakkor maga a dal is alapvetően elüt az általános EH hangulattól. Színfoltnak nagyon is jó, de tipikusan olyan dal, ami alapján téves (hang)kép alakulna ki az adott előadóról. (Dehát vannak ilyenek, pl: Beatles: Yellow Submarine, Velvet Underground: I’m Sticking With You: nem sok köze van az adott előadóhoz, de annak, ami nagyon is jó.)
Szívrák: Erőteljes cím, olyannyira, hogy Zselenszky első kötete címének is megtette 2007-ben.
Feszes zene, erős szöveg, ez is az egyik legjobb daluk. “Bárkiből lehet szélsőséges,
de csak a feléből törvényesen” és “Az állam feláldoz majd mindent érted / már az első körben mindjárt Téged is.” Egyre inkább írhatta volna mostanában.
“Két baz'meg közt egy szeretleket mondva / a szökőnapon születettek bájával hívom fel kedves figyelmüket / hogy cefet egy idő várható”.
Provisorium (Háromperces szerelmes): Számomra a legnagyobb daluk. Meg általában véve is a legnagyszerűbb magyar dal. Zongora-alapú, gyönyörű gitárszólóval és szöveggel:
“Ha majd a télbe ájulsz, mint az útszéli fák, / csakis állva, és büszkén csináld! / Azt a néhány kis ráncot, amit én tehettem Rád, addig ne szégyelld! / Tőlük lettél pont ilyen szép.” “Nézd, az arany-búza ölén ring a szél! / Szebb időkről regél. / Te csak bízz, ne a gondokkal törődj! / A tolmácsa légy, de ebben más lehet társad! / Ne bánd, mert én nem vagyok házad, / csak egy híd! Épp, hogy több legyél nálam, / azért szóltam pár szót, / és tudod, megtiszteltetés volt.”
A tökéletes búcsú. Innen hova feljebb vagy hova tovább? Törvényszerű volt a törés?
Hiszen két évvel később, a költészet napján ez történt:1.jpg
Belőlem meg –ha már költészet és nap- kiszakadt, hogy:
Feloszlott az Eleven Hold!*
Nekem ebből elegem volt!**
Mér’ oszlik fel minden banda, amit szeretek?***
Nemtom basszus, dehát tényleg ez van, gyerekek!****
*Nem oszlott fel, de ez így nekem olyan volt, mintha.
Pedig itt még azt se tudtam, hogy Psoti se lesz. :(
**Tényleg ki voltam akadva, alig egy hónappal a Black-Out kiváló énekese után…
***Beatlesdoorsjoydivisionnirvanaaudioslaveblackoutelevenhold…
****… :(
Pont egy ilyen című lemez után rúgni ki az énekest?
Adekvátabb lett volna a Cserélnénk énekest cím…
Bár igaz, ami igaz, egy nap híján kerek két évvel követte a szakítás-bejelentés az új albumot.
Mi romlott el? Kétségtelen, hogy a harmadik lemez még több vallási referenciát tartalmaz és még sajátosabban énekel rajta Nap. Az az igazság, hogy pont amiatt telt el relatíve hosszú idő, amíg megvettem a kettes és a hármas lemezt is (kilenc hónappal illetve kerek egy évvel az első után), mert annyira nem tetszett a honlapjukon hallható részletek alapján az ének.
A Metal Hammerben megjelent Leszálltunk-kritika is azt írta, “Az viszont picit zavar, hogy ahol eddig halovány grunge-hatás volt, ott most inkább Kispált találni. Picit Nap éneke is lovasisodott, de azért nem vészes. Megvan neki a saját jellegzetes hangja, stílusa, csak már szinte semmi Vedder nincs benne, Staley meg pláne.” Hát igen, így valahogy. Pont ez zavart engem is. Aztán, már a teljes lemezeket hallva kiderült, hogy továbbra is nagyon jók a dalok és amiktől esetleg az ének vagy a szöveg eltántorítana, a zseniális zene ott is megmenti a helyzetet. Egyszerűen minden daluknak nagyon jó a zenéje, nincs mit tenni. Örülök, hogy akkoriban még nem tudtam letölteni (magyar zenéket legalábbis), mert valószínű lettem volna olyan hülye, hogy nem veszem meg a lemezeket és azt ma már nagyon bánnám: ma hiába is akarnám, mert beszerezhetetlenek, illetve horribilis összegekért érhetőek el használtan (a Leszálltunk-ot nemrég 10.000 Ft-ért árulták egy oldalon…)
Sajnos a szétválással pont a karakter hagyta el a zenekart: az énekes-szövegíró és a hegedűs.
Ebből következően az Eleven Hold ma már csak árnyéka önmagának: hiába zseniális Bodó Gyula továbbra is, egyedül csak félkarú óriás. Elég sokatmondó, hogy az elmúlt 16 év dalterméséből legjobban (és ha őszinte akarok lenni, egyedül igazán) az a Pultos lány című, vélhetőleg félpoén-dal tetszett, ami lemezre se került – viszont ő énekli. Komolyan mondom, sokkal többre értékelném az új lemezeket az ő hangjával. Az az igazság, hogy az új énekes Török-Zselenszky Tamás után felér egy sértéssel. Mármint komolyan. Miért jó egy karakteres, zseniális zenekart tucatalterré silányítani?
Ők hogyhogy nem hallották, hogy mennyire kurvajók voltak az első három albumon?
Negyven dal, amiből maximum négyre (szóval alig egytizedére) tudom azt mondani, hogy nem tetszik.
Azt a részét értem, hogy “nem futottak be” és csinálni kellett “valamit”.
De basszus, továbbra se futottak be…
Ha olyan dalokkal nem futottak be, mint a Három percig vagy a Fél százalék, akkor reménytelen.
Csak az alapján a két dal alapján nekik kéne Sportarénát tölteniük, nem Ákosnak, nem Patakynak.
Persze valószínűleg túl jó és túl mély ahhoz az első három album.
A csúcson kell abbahagyni, mondják. Dehát ők nem hagyták abba, csak máshogy folytatták…
(Érdekes egyébként, mennyivel meghatározóbb egy karakteres énekes, mint bármi más: a Chinese Democracyt jobban el tudtam fogadni Guns N’ Rosesnak, mint a Zselenszky utáni albumokat Eleven Holdnak, pedig előbbi esetben csak az énekes és a billentyűs maradt meg, utóbbinál pedig “csak” az énekes és a hegedűs hiányzott. Szóval GN’R esetben mondjuk az eredeti feeling 10%-a volt adott, az EH-nél meg 80% és mégsem tudtam megszeretni. Azt a pszeudo-Guns-lemezt meg ronggyá hallgattam. Minden háttértudás ellenére bedőltem a legendás névnek? Lehet, de ott tulajdonképp nem volt, ami taszított volna, Moller Zsolt viszont hiába szimpatikus figura, ha taszít mint karakter és énekes. Nap után vagy hozzá képest kommersz és nyálas a stílusa és elpuhítja a kedvenc magyar zenekaromat. :( Zselenszky sose volt nyálas és amikor kommersz számot írt, az is zseniális lett és nem kellett megtagadnia önmagát. Legjobb példa rá a Három percig, ami úgy karakteresen EH, hogy közben bárki számára befogadható, viszont a rajongókat sem idegeníti el. Zseninek tartom Zselenszkyt és Bodó Gyulát is, de egymás nélkül félkarú óriások: a Zselenszky-szólók emészthetetlenül mélyek és modorosak, az utolsó két EH-lemez pedig kommersz limonádé – pedig a zene továbbra is tetszik, szóval feléjük bilen a mérleg, mert Zselenszky mindenestül emészthetetlen nekem.
Magyarán jobban hiányzik mögüle az EH, mint ő az EH éléről – miközben kurvára hiányzik onnan és mindkét félnek jót tenne, ha újra együtt alkotna.
És Psoti, jaj, Psoti…
44.jpg
Miközben az is lehet, hogy egész egyszerűen már mindent megkaptunk tőlük, amit abban a formá(ció)ban lehetett.
Mély dalokat, könnyed dalokat, hegedűt, csellót, zongorát, énekelt Gyula, végül Zsófi is: minden arcukat megmutatták és az életműre a koronát, az i-re a pontot feltette a Provisorium.
Lehetett volna még jobb egy Négyperces szerelmes?
Úgyhogy én és sokan baromi boldogok lennénk évi egy régi EH-koncerttől is.
Lehet, hogy a mai Zselenszky és a mai EH már nem tudna megírni egy közös albumot, akkora lett a távolság köztük 16 év alatt? Zselenszky nem tudna kevésbé elvont és modoros lenni, Bodóékat pedig fárasztaná mindkettő, amikor ők tök boldognak tűnnek a mai EH-ben, minden zavaró mélység és karakter nélkül. Csak ugye nemcsak azt kukázták ki, ami zavarta őket Napban, hanem azt is, ami miatt jó és fontos volt… Nélküle és Zsófi nélkül ízét vesztette a zenekar.
Hiányzik a só vagy az a fűszer, ami kiemeli (sőt, megemeli) a zene karakterét és a legjobb dolgokat benne.
Hiányzik a nagyság, amit együtt értek el.
És mondom, Bodó Gyula továbbra is zseniális dalszerző.
De kéne mellé “egyfajta fiú és egyfajta lány”…

A bejegyzés trackback címe:

https://virettapark.blog.hu/api/trackback/id/tr7518024130

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása