"I am not your rolling wheels – I am the highway.
I am not your carpet ride – I am the sky.
I am not your blowing wind – I am the lightning.
I am not your autumn moon – I am the night... the night."
Jó közös nevezőnek bizonyult, a barátság azóta is tart.
Ő mutatta meg nekem két másik Seattle-i zenekar, az Alice In Chains és a Pearl Jam zenéjét. Ugyanúgy, mint a Nirvana, azonnal megfogtak, pedig pont Cobainék eléggé kilógtak a négy nagy közül: a Nirvana zenéje poposabb és punkosabb volt, mint a másik háromé, hard rock alig volt benne és minden zajossága ellenére ezt lehetett legkönnyebben befogadni mind közül.
A Seattle Big Four negyedik tagját, a Soundgardent nem Tomi mutatta (talán pont ez volt a „baj”), velük a Singles (magyarul Facérok) filmzenéjén találkoztam, egyrészt a Birth Ritual című 'Garden-dal, másrészt az első Chris Cornell-szólódal, a Seasons képében.
Utóbbi tetszett, előbbi nem: faltól falig zúzás, Cornell meg visít – hát kösz, de ez nem az én zeném. Illetve a zene még tetszett is volna, csak jaj, azok a magas hangok!
Ugyanez a bajom a Led Zeppelinnel: imádom a zenét, de Plant egy idő után sok (ettől függetlenül rongyosra hallgattam az első két lemezüket egy másolt kazettán). Nagyon fontos és meghatározó, mit hall először az ember egy előadótól: ha nem a (számára) megfelelő dalt, egy életre elriaszthatja. A Seasons melankóliája jobban passzolt gimis kori hangulataimhoz, de esélytelen volt, hogy az akkor még egy szem Chris Cornell szólóalbumhoz hozzájuthassak – letölteni nem tudtam, megvételre pedig nem is gondoltam, mert annyira azért nem fogott meg a Seasons sem.
Nagyon tetszett viszont az Alice In Chains Right Turn című dala, amiben Cornell is megvillantja a hangját.
Mire Tomi felfedezte magának a SG-t mainstream sztárrá tevő Superunknownt (és nagy lelkesen fel is írta a padunkra a lemezcímet piros filccel), addigra én már rég elkönyveltem magamban, hogy a 'Garden nem az én zeném, úgyhogy nem is kértem kölcsön a kazettáját.
Egyébként ő mutatott először Rage Against The Machine-t is (a nevüket persze már ismertem rég addigra) és az első lemez dühbombája naná, hogy megfogott tizenéves fejjel, még úgy is, hogy szoknom kellett a rapelést és a furi gitárszólókat – a zene viszont egyébként elképesztően húzós és fogós is volt egyszerre. Tudat alatt azért biztos felmerült bennem, milyen lenne ez a zene egy klasszikus rockhanggal. 2002 őszén ez is kiderült, mert a RATM két, a Soundgarden öt évvel korábban feloszlott, a zenekarát vesztett énekes (Cornell) pedig ott termett az énekesét vesztett zenekar (a RATM hangszeres szekciója) élén – emlékszem, Tomival attól tartottunk, rapelni fog és gáz lesz –, de szerencsére Chrisnek esze ágában sem volt de la Rocha nyomdokaiba lépni, maradt simán önmaga és egy olyan lemezt tettek le az asztalra Audioslave név alatt négyesben, hogy csak úgy sistergett és ugyanaz lett a sorsa (noha más köze nem volt hozzá), mint az első két Zepnek: rongyosra hallgattam egy másolt kazettán.
A következő nyáron lehetett, hogy többször is elcsíptem a Soundgarden-féle Black Hole Sun klipjét az MCM zenecsatornán és eléggé tetszett (továbbra is szeretem, csak ma már úgy gondolom, nagyon elnyújtják a végét): egész biztos máshogy alakult volna a kapcsolatom a Soundgarden zenéjével, ha ezt a dalt hallom elsőnek (amit boldog-boldogtalan eljátszott már az elmúlt egy hónapban...), nem a Birth Ritualt. Mondom ezt annak ellenére, hogy a Feketelyuknap (zseniális képnek tartom, bármekkora paradoxon is) kb. annyira reprezentálja a Soundgarden zenéjét-világát, mint a Metallicáét a Nothing Else Matters. Inkább üdítő kivétel, érdekes kitérő, mint rájuk jellemző dal, ezért nagyon ironikus, hogy a nagyközönség szemében ezek a számok jelentik ezt a két zenekart. Pedig mindkét esetben érdemes a felszín alá nézni-hallgatni.
Sajnos a Soundgardennel ezt én még hosszú ideig nem tettem meg.
A kettes Audioslave valamiért kimaradt (amikor megjelent, letölteni még pont nem tudtam és nem volt, aki kölcsönadja), viszont a harmadik, 2006 őszén kijött Revelations még az elsőnél is jobban elkapott: lazább, levegősebb volt a zene valahogy és érződött, hogy teljesen összeért a zenekar. Aztán fél évre rá Cornell kilépett, újra lett RATM (lemez nélkül) és pár évre rá, néhány döcögősebb szólóévet követően Soundgarden is (lemezzel). Én meg továbbra is bánkódtam az Audioslave szemétre vágásán: micsoda zene volt – teljesen rácáfolt a béna nevére. Tényleg béna, semmitmondó névnek tartom: ezzel szemben a Soundgardent, aminek a zenéjével olyan körülményes volt a barátkozásom, meg az egyik legjobb zenekarnévnek. Érdekes, hogy Chris mindkét zenekarának nevében ott van a „hangzás” szó valamelyik szinonimája – ez is csak mostanában tűnt fel.
2006 őszén tehát szanaszét hallgattam a Revelationst, ezúttal már másolt kazetta helyett írt CD-n – hiába, a technikai fejlődés időről időre betör az én világomba is. Gondoltam, csak meg kéne próbálkoznom a Soundgardennel úgy komolyabban: nem létezik, hogy az Audioslave és a RATM is bejön, Cornell előéletével meg nem tudok mit kezdeni - nem beszélve arról, hogy a Seattle Big Four másik három zenekarát is mennyire szeretem. Leszedtem gyorsan az akkor még egyedüli Soundgarden válogatáslemezt, a roppant fantáziadús című A-Sidest. Lukra futottam megint: nem voltam vele tisztában, de az én szempontomból sajnos időrendben szerepelnek rajta a dalok, nekem meg úgy látszik, nem volt elég türelmem: a hatodik számig bírtam, aztán elegem lett. Úgy éreztem, ez még mindig nem az én zeném. Az első öt dal a nyolcvanas évekből szemezget, szóval a korai Soundgardent mutatja be, a hatodik dal pedig pont az a Jesus Christ Pose, mely az egyetlen szám a Badmotorfinger című zsenialitásról, amit máig sem sikerült megszeretnem valamiért. Túl súlyos és túl hosszú nekem. Ha ugyanúgy a Rusty Cage-gel indult volna ez a lemez, mint a Badmotorfinger, hát biztos, hogy végighallgatom – talán máig az a kedvenc Soundgarden dalom. Amit egyébként ugyanúgy előbb hallottam Johnny Cashtől, mint a Nine Inch Nails Hurt-jét és egy jó darabig jobban is tetszett úgy – Reznorék dalával ugyanez volt a helyzet és ez, Johnny Cash érdemeit nem elvitatva persze, azért elég komikus. De hát, mentségemre legyen mondva, akkoriban a NIN-nel még egyáltalán nem voltam képben és a Soundgardennel is csak alig valamivel jobban.
Aztán teltek az évek és rendszeresen hallgattam az Audioslave-et, de Cornell csak általuk fordult meg a magnómban. Viszont időről-időre belefutottam itt-ott a Soundgarden nevébe és ez csak nem hagyott nyugodni. Biztos voltam benne, hogy ha Cornellt így megszerettem az Audioslave-ben (ahol egyébként szinte soha nem énekel olyan plantes fejhangon), akkor a Soundgardennek is kell, hogy legyenek olyan dalai, amik bejönnének.
A gitárosuk, Kim Thayil nyilatkozott A Heavy Metal története című doku-sorozat grunge-ról szóló részében, ami nagyrészt azt fejtegette, tényleg beszélhetünk-e a grunge-ról, mint egységes stílusról (én továbbra is kereskedelmi kategóriának tartom inkább: a négy nagy egyike sem tartotta magát soha grunge-nak, a sok követő persze már melldöngetve hangoztatta, hogy csörögjön az a kassza rendesen) és ha igen, tényleg metal-ellenesek voltak-e a Seattle-i zenekarok. Thayil intelligens, szerény volt és szimpatikus - ez újabb lökést adott ahhoz, hogy felvegyem a fonalat soundgardenileg. Aztán volt egy nagyon jó dokufilm a Pearl Jamről is, abban Cornell nyilatkozott, ő is nagyon intelligens, szerény és szimpatikus volt. Később megnéztem egy dokut Andy Woodról, a Mother Love Bone fiatalon elhunyt énekeséről is, aki Axl Rose-hoz mérhető dalszerző-előadó tehetség és Cornell egyik legjobb barátja volt; 1990-es halála annyira lesújtotta Christ, hogy egy teljes lemezt szentelt az emlékének Temple Of The Dog címmel: ez tulajdonképpen a nulladik Pearl Jam lemez, Vedder helyett Cornellel a fronton – de Eddie is feltűnik, olyannyira, hogy ez volt az első album, amin hallható volt igen megosztó, de nagyon jellegzetes és sokak által utánzott hangja. (Szegény sosem gondolta volna, hogy a TOTD-album megjelenése után alig fél évvel boltokba került első Pearl Jam-album talán legnagyobb slágere, az Alive milyen hátborzongatóvá válik 2017 tavaszán, amikor már egyedüliként ő lesz életben a Seattle-i nagy négyes frontemberei közül...)
Szóval az Andy Wood-dokuban is nyilatkozott Chris: a szimpátiám és érdeklődésem tovább nőtt. Időközben, 2010 elején a Soundgarden is összeállt 13 év után (pont ennyi ideig volt aktív a zenekar első körben) és ez nagy szenzáció volt: megint felfigyeltem rájuk. A Nirvana kapcsán is mindig szóba kerültek, néha elég volt egy kép: egy ősrégi Nirvana-fotón a Soundgarden-matrica Cobain gitárján vagy a fiatal Cornell Nirvana-pólóban egy Andy Wood-dal közös képen...
Néha egy ősrégi újságban: '94 májusi Rockinform, amit ugyan azért vettem meg, mert természetesen Cobain-emlékcikk volt benne, de egy lemezkritikára is bukkantam, amiben az akkor épp friss Superunknownt dicsérték agyon. Az ilyesmire felfigyel az ember, pláne akkor, ha maga is értetlenkedik önmagán: miért nem szereti az adott zenekart, amikor igazából minden oka meglenne rá? Megint rájöttem, hogy nem is ismerem őket: 4-5 (szerintem) sikerületlen dal tényleg el tud tántorítani?Azért éreztem abszurdnak, mert az Audioslave-et rendszeresen hallgattam.
Axl Rose-zal úgy voltam, hogy előbb hallottam az Illusion lemezeket, mint a mindenki által istenített Appetite-ot és eleinte szoknom is kellett, hogy '87-ben jóval magasabban énekelt. Gondoltam, majd biztos a Soundgardent is megszeretem visszamenőleg, az Audioslave lemezeiből kiindulva. Így is lett.
Amikor a Shockmagazin oldalán olvastam egy hosszú és alapos cikket a Superunknownról, eszembe jutott, Tomi is hogy széthallgatta gimiben és ez a két dolog végül rávett arra, hogy letöltsem és meghallgassam a lemezt, legalább ezt az egyet tőlük.
2014 februárja volt, minden fronton elég vacakul álltak a dolgaim, valami állásbörzére igyekezve ez a Soundgarden-album lett a háttérzeném. Tudtam, hogy egy nagyon hosszú lemezről van szó, de azt is mindenhol kihangsúlyozták, hogy azon kevés extra hosszú album egyike, amin egy dal nem sok, annyi gyenge darab sincs. Hallgattam és tényleg azon vettem észre magam, hogy mindegyik szám tetszik - és ez független volt attól, hányan és mennyire dicsérték: kikiálthatnak valamit a világ legjobbjának, ha nem jön be alapból, hát ettől végképp nem fog. Le voltam döbbenve: miért tartott ennyi ideig felfedezni ezt, amikor vagy így vagy úgy, de 10 éve ott volt az orrom előtt? Vagy lehet, hogy gimiben túl töménynek tűnt volna és nem fogott volna meg? Érni kellett hozzá, változni? Emlékszem, 2003 nyarán hogy oda voltam a Coldplay-ért és az Evanescence-ért: mindkét zenétől a hátam borsódzik ma már és ebbe a sorba ugyan hogyan illeszkedett volna egy ennyire mély, fajsúlyos, változatos és rétegzett zene?
Elég szar hangulatban sétáltam haza a börzéről. Átgyalogoltam a Petőfi-hídon, az ég szürke volt, a folyón feltorlódott a jég, a csontjaimban éreztem a hideget, de nem érdekelt, mert az a délután egy folyamatos, tágra nyílt szemű és felvont szemöldökű, „jéé”-szerű rácsodálkozás volt arra, mennyire jó is a Soundgarden. Ráadásul Chris talán egyszer sem használta azt a „nemszeretem”-hangját, ha mégis, ezek a dalok simán feledtették: belesimult a zsenialitásba.
Aztán tavaly tavasszal a munkahelyemen jó áron kiszúrtam a Superunknown 2014-es újrakiadását CD-n – le is csaptam rá. Hazaérve ugyanaz volt a menet, mint minden új vásárlásnál: napokig azt nyűttem, de kénytelen voltam észrevenni (sosem volt még velem ilyen addig és azóta sem): ami mp3-formában, fülessel annyira tetszett, hifin hallgatva valahogy nem jött be. Más volt a lemez fílingje otthon, nagyobb hangerőn, mint mikor a várost járva Cornell közvetlenül a fülembe süvöltött. Még azon is elgondolkodtam, kicserélem a Pearl Jam Ten-jére: azt már gimiben is sokat hallgattam (igaz, azóta alig) és az mindenhogy bejött. Végül nem vittem vissza, nem akartam bonyolítani a dolgokat. Jól tettem: a Tent azóta se volt kedvem meghallgatni, a Superunknown meg csak megkedveltette velem magát nagy hangerőn is. Ugyanolyan abszurd volt ez az „így tetszik, úgy nem” dolog, mint rongyosra hallgatni az Audioslave-et és szinte tudomást sem venni a Soundgardenről.
Mostanra meg már ott tartok, hogy jobban szeretem a Soundgardent, mint az Audioslave-et, sokkal jobb ugyanis a zenei háttér Chris hangja mögött. Ő maga persze így is, úgy is elsőrangú dalszerző: mindkét zenekarában tőle származott nemcsak az énektémák és szövegek egésze, de a zenei ötletek nagy része is.
Tavaly ősszel megjelent a Shockmagazin oldalán egy hasonlóan részletes és érdekes cikk a 'Garden másik mesterművéről, a Badmotorfingerről is annak 25. évfordulós újrakiadása kapcsán.
Gondoltam, újra megpróbálkozom azzal a lemezzel: évekkel ezelőtt már tettem egy kísérletet és jellemző módon hol akadtam el? Újra a Jesus Christ Pose-nál, ami ott a negyedik dal. Bárcsak a lemez végére tették volna, komolyan... Mindegy, most úgy voltam vele, végigszenvedem a számot, lássuk mit rejt még az az album. Nem bántam meg, bár sokkal-sokkal súlyosabb, mint a Superunknown: gyakorlatilag egy órányi őrlés-zúzás szól Cornell fékezhetetlen erejű hangja mögött és az első négy dal semmivel sem marad el egy Pantera-lemeztől (viszont pont annyival jobb és több, amennyivel jobb - és sokkal-sokkal jobb - ez a zenekar és ez az énekes), annyira súlyos – maga a lemez viszont minden különbözősége dacára ugyanolyan zseniális, mint három évvel későbbi utódja, csak épp más szögből, más fénytörésben mutatja meg a Soundgarden ezerszínű világát. Akik metal-ellenesnek kiáltották ki a Seattle-i színteret vagy magát a hangzást, azok meghallgatták valaha ezt a lemezt? A legfényesebb bizonyíték pont a Seattle-mozgalom egyik gigászától érkezett arra, hogy szó sincs semmiféle szembenállásról, ez csak egyes frusztrált zenészek és újságírók képzeletében létezik: a Badmotorfinger aztán színtiszta metal a javából, néhol punkos hangulatokkal és a gyémántkemény felszín alatt rejtőző költőiséggel, valódi érzésekkel. Nemhiába dicsérte agyon az egyik korabeli Metal Hammerben egy Sabbath-fan újságíró is: ő nem akadt fenn a metalos fejjel nagyon furcsa dalcímeken sem (Searching with My Good Eye Closed, Room a Thousand Years Wide), hiszen a zene magáért (és az érthetetlen szövegek helyett is) beszélt.
Egyébként a négy meghatározó Seattle-i énekes (Kurt, Eddie, Layne, Chris) közül pont Cornell volt az, aki sosem félt a sztárságtól: ugyan néha talán anakronisztikusnak hatott a szcéna félmeztelen, hosszúhajú rockisteneként „Jézus Krisztus pózában”, de hát amekkora Plant-rajongó, miért is vetette volna ezt a szemére bárki? Pláne, hogy a külső adottságai mellett nagyon is megvolt a hangja, hogy a nagy előd nyomdokába lépjen. Igaz, néha cinkelték, hogy „vegyél már fel egy pólót, baszki”, de hát nincs mit tenni, ha pl. a Rusty Cage-ben hallható, ironmaidenesen „hősi” énekhez is ez a stílus illett? Chris amúgy is bőven kompenzálta ezt az egyesek szemében szálkaként ható attitűdöt minden mással – viszont akik a grunge színtért ekézték, azoknak ő ezzel a „rockistenkedéssel” pont, hogy imponálhatott volna... (Persze néha kicsit túltolta: a 2011-ben megjelent egyszálgitáros Songbook című akusztikus koncertlemez borítóján is félmeztelenül haverkodik a közönséggel. Ne már, Chris. :D Oda aztán tényleg nem illett ez a stílus.) Sőt, szerintem négyük közül ő volt az egyetlen, aki tisztában volt azzal, hogy mit ér: nem nagyképű volt, de magabiztos és nem becsülte le magát.
Idén március végén kiszúrtam, hogy az egyik nagy műszaki áruházban igen jó áron kapható a Badmotorfinger. Nem az újrakiadás, de ez mindegy volt: ahogy a Nevermind hangzása is megállja a helyét mai füllel, ugyanúgy értelmetlen bármit igazítani a Badmotorfingeren. Megvettem, örültem neki és arra gondoltam, de megnézném egyszer ezt a zenekart! Titokban persze abban is reménykedtem, hogy lesz egyszer még Audioslave, ha felülmúlható a Revelations, ha nem: mindenképpen megérné.
Hát nem lesz.
Engem zenészhalál ennyire még nem sokkolt.
Lennon halálakor még meg se fogantam, Cobain halálakor még gőzöm se volt róla, ki ő. George Harrisont, Lou Reedet és Ray Manzareket nagyon sajnáltam ugyan, de régóta tudni lehetett, hogy nincsenek jól és relatíve (illetve a fiatalon elhunyt zenészektől hemzsegő rockvilágban) idősek is voltak. Layne Staleyt is sajnáltam, de amikor ő meghalt, egyrészt még éppen csak ismerkedtem az Alice In Chains-szel, másrészt tudni lehetett róla, hogy évek óta mást sem csinál csak otthon ül és drogozik, szóval sajnos csak idő kérdése volt, mikor ér véget az az életút...
Szomorúnak szomorú volt, de váratlanul senkit se ért.
Ehhez képest Chris Cornell...
Emlékszem, amikor olvastam róla valami kis színest, mindig az jött le, ez az ember mennyire rendben van: házasság, gyerekek, boldogság, kiírja-kiénekli magából a sötét gondolatokat, megtisztul és megy tovább. Erősnek, összeszedettnek, kiegyensúlyozottnak, boldognak tűnt. "Irigykedtem" is: ha neki sikerült túllépnie a szarságokon, a drogokon, a depresszión és kordában tartani személyisége sötét oldalát, Kurt Cobainnek miért nem? Mi a különbség? Most már semmi, bassza meg...Sok cikkben foglalkozott vele a 2015 tavaszán indult, a Seattle Soundnak szentelt magyar honlap, a Grungery is és tényleg az jött le, hogy Chrisnél minden kerek, ő aztán soha nem fogja úgy végezni, mint Cobain, Staley vagy nemrég Weiland is. A hozzá legközelebb álló rokonokat, barátokat, zenészeket pont olyan váratlanul érte Chris tragédiája, mint bárki mást. Ha őket, akik napi szinten együtt voltak vele, tudtak róla, így lesokkolta a halála, akkor mit szóljon egy, a földgolyó másik felén élő vadidegen, akinek a létezéséről Cornell nem is tudott? Vagyunk pár millióan ilyenek.Én sem értettem magam, hogy miért borított ki ennyire. Nem volt indokolt. Igaz, hosszú-hosszú évek alatt tavalyra-idénre jutottam el oda, hogy azt mondhattam: Chris az egyik kedvencem, mert mindkét zenekarával fantasztikus dolgokat csinált. De a szólólemezeiről még mindig gőzöm se volt és hát az az igazság, hogy a Soundgardent illetően annyira beszippantott az a két lemezük, hogy nem jutottam se előre, se hátra a diszkográfiájukban. Akármekkora szám volt a 'Garden visszatérő lemeze 2012 végén, én a mai napig sem hallgattam még meg. Szóval nem az volt a helyzet, hogy ugyanúgy betéve tudtam volna Cornell munkásságát, mint a Guns, a Metallica, a Nirvana vagy a Foo Fighters életművét, mert azokat aztán tényleg töviről hegyire és oda-vissza vágom. A Cornell-életműből azért inkább csak csipegettem, de minél többet ismertem meg belőle, annál jobban tiszteltem miatta Christ.
Viszont mondom, nem az volt, mint a felsoroltaknál, hogy évtizedek óta szerettem volna – és talán pont azért rázott meg ennyire ez az egész, mert mire majdnem tizenöt év alatt eljutottam oda, hogy akár már rajongófélének is nevezhettem magam Cornellt illetőleg, meghal...
Váratlanul, a semmiből, teljesen irreális módon egy turné közepén, alig egy órával a koncertje után öngyilkos lett.Agyrém. Felfoghatatlan.
Pár hónapja írtam, mennyire hiányzik a zenei világból az ötvenéves Kurt Cobain. Chris hiába érte meg az ötvenet, hiába élt jóformán dupla annyit, mint Kurt, még így is nagyon fiatal volt és így is ugyanolyan fájó a hiánya. Egyszerűen annyira nem volt benne ebben a történetben, hogy ilyen váratlanul és ilyen szörnyű véget érhet.
És mondom, az a döbbenet, hogy ezt nemcsak egy hozzám hasonló vadidegen látja így, hanem Cornell legközelebbi barátai is, akik napi szinten tudták és látták, mi van vele, hogy van.
Fizikailag voltam rosszul aznap, amikor megtudtam a halálhírét. Gombóc volt a torkomban és amikor kimentem a vécére, majdnem összeestem. Közben meg szinte nevettem magamon, hogy ne már, hogy egy vadidegen ember halála így megvisel. Nagyon szerettem a zenéjét, de ne már. Nem tizenhat éves vagyok és hiába tudok ilyen sokat írni a Chris zenéjéhez való változó viszonyomról, azért sosem éreztem olyan közel magamhoz, mint - többek között - Lennont, Cobaint vagy Dave Grohlt. Nem éreztem „személyes ügynek”, hogy mi történik vele.
Ezen az engem is megdöbbentő fázison szerencsére hamar túl lettem, de hetekig képtelen voltam hallgatni a zenéjét.
Aztán, amikor már mégis, felfigyeltem a Songbook című szóló-koncertlemezére, ami annyira szóló, hogy csak Chris szerepel rajta: ül a színpadon és gitárral kísérve magát énekli a dalait karrierje különböző korszakaiból. De még hogy!Március végén, amikor bezsebeltem a Badmotorfingert, elég tüzetesen elolvastam a Wikipedia Cornell-szócikkét, de valahogy egyik szólóalbuma se keltette fel az érdeklődésem. Még a Songbookra is csak úgy legyintettem, amit mai fejjel nem értek: a Foo Fighters Skin & Bones című akusztikus lemezének megjelenése óta eléggé rá vagyok pörögve az unplugged cuccokra és igyekszem is beszerezni minden nagy kedvencem ilyen jellegű dolgait.Szóval magam sem értem, miért nem láttam fantáziát ebben a lemezben? Bénának tűnt a címe? Igen: az általam igazán sose kedvelt Rod Stewartnak van egy American Songbook című soklemezes sorozata amerikai pop-sztenderdekből, nekem egyből ez ugrott be és gondoltam, ez is valami ilyen gáz cucc lehet, a dallistát már meg se néztem. Jó nagy hiba volt: ez az anyag lekörözi az Alice In Chains Unplugged-ot, itt simán jobban szól az egy szál ének és gitár, mint ott az egész zenekar, erőtlenség helyett itt erőteljesség van. Jobb, mint a Foo Fighters lemeze, mert itt minden dal tetszik, ott nem. Pedig imádom azt a lemezt. Az Unplugged in New York közelébe valószínűleg csak azért nem ér Chris "daloskönyve", mert egyrészt annak van 20 év és kb. ezer hallgatás előnye az életemben, másrészt a Nirvanának (és John Lennonnak is) mindig megkülönböztetett helye lesz a kedvenceim között, magyarán még az sem érhet fel hozzá, ami alapból ugyanúgy tetszene.
Cornell a Songbookon általában nem ereszti ki a hangját. Ő, aki egyébként hajlamos fitogtatni, hogy mekkora hangja van (ez is olyasmi, ami nem jellemző Cobainre, Staleyre és Vedderre - igaz, rájuk a négyoktávos hangterjedelem sem), itt csak „egyszerűen” énekel: természetesen, könnyedén és amikor mégis kiereszti a hangját, olyankor se viszi túlzásba, sőt: az itt mindig nagyon üt és nagyot szól. Pl. a Wide Awake c. Audioslave-dal zárásában a refrént ismételgeti üvöltve – pont, mint a stúdiófelvétel végén, ez mégis sokkal hatásosabb: kiráz tőle a hideg. Amikor nem ereszti ki a hangját, az a legjobb: csodálatos dallamokat hoz és van valami nagyon megnyugtató, békével teli hangulata, amikor csak simán énekel, minden bűvészmutatvány nélkül. Na, ezt a Chris Cornellt szeretem én legjobban.
Ezen az albumon kiderül a lényeg: egy zseniális énekest és ugyanolyan zseniális dalszerzőt hallunk (aki amúgy gitárosnak se volt utolsó) és a szívét is kiénekli a dalaiban, nagyon összeszedett és erőteljes az előadása, egyszerűen sugárzik, hogy ennél a fazonnál minden stimmel és minden a helyén van. Ráadásul nemcsak zseni és jó fej, de az ízlése is jó: Led Zepet és Lennont játszik a saját dalai mellett, ezek pedig egyáltalán nem lógnak ki közülük, ami óriási nagy szó.
Bizonyos szempontból örülök, hogy csak most, „utólag” ismertem meg ezt az albumot.
A Superunknownt vagy a Revelationst sosem fogom tudni ugyanúgy hallgatni: Chris halála olyan plusz súlyt adott nekik, ami néha sok. Előtte-utána, tudjátok. Ez a Songbookkal nincs így, bármikor tudom hallgatni, sőt furcsa módon segít megbékélni a történtekkel, úgymond meggyászolni Christ. Gondolom, a maga idejében ugyanilyen hatása lehetett a Nirvana unplugged albumának is. Igaz, a Songbook évekkel Chris halála előtt jelent meg, mostanáig egyáltalán nem volt olyan rekviem-hangulata, mint az Unplugged In New York-nak már kezdettől fogva.
Hogy is lehetett volna.
Ráadásul a Songbookot egyáltalán nem lengi úgy körbe a szomorúság, mint azt a Nirvana-lemezt: mindkettő erőteljes, de itt egy olyan Christ hallunk, akiről fel se tételezzük, hogy összeroppanna: pont arról van szó és attól megdöbbentő ez az egész, hogy Cornell volt az, aki mindig erőt kovácsolt a depressziójából is és felszegett fejjel ment tovább előre, a hangja ereje meg akár a falat is átütötte.
Pénteken lesz egy emlékest az A38-on.
Sokáig töprengtem, hogy elmenjek-e rá, de aztán rájöttem, nem az én műfajom ez a „sirassuk el együtt a nagy énekest” dolog. A szlogenjük viszont nagyon frappáns, Cornell leghíresebb dalából, a Black Hole Sunból egy sor, ami annyira adja magát, hogy nyilván nem lehetett nem felhasználni:„No one sings like you anymore”.
Viszont pont ez mutatja meg, valahol miért értelmetlen Cornellt énekelni: ha nem lehet ugyanúgy (jobban nyilván nem lehet), márpedig nem lehet, akkor minek? Rosszabbul minek?
Szerintem egy elhunyt zenész előtt a legtökéletesebb tisztelgés nem az, ha megpróbálják előadni a dalait, pláne nem az, ha az ezredik énekes is elnyekergi a Black Hole Sunt vagy a Like A Stone-t, hanem, ha örökké érvényesnek tartják őket abban a formában, ahogy a szerzőjük anno felénekelte.
Szóval jó hangosan meghallgatni a Revelationst, a Superunknownt, a Badmotorfingert vagy akár a Songbookot: ez a legnagyobb tribute.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://virettapark.blog.hu/api/trackback/id/tr5612607593
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.