Minden kétséget kizáróan a Nirvana életem zenekara.12 éves korom óta (17 éve!) hallgatom és úgy látszik, hogy nem tudom megunni.Persze ma már van, hogy hónapok is eltelnek, mire újra felteszem egy-egy lemezüket, de olyankor mindig rájövök, hogy ez a legnekemvalóbb zene, mert pont annyira zúzós és pont annyira popos, ahogy az nekem ideális.Dühös vagyok Kurt Cobain-re, hogy arra ítélte zenéje rajongóit, hogy egész életükre be kelljen érniük négy- vagy inkább ötlemeznyi zenével. Azért egy élet alatt biztos rá lehet unni egy ilyen soványka kis életműre, bármennyire zseniális is úgy összességében.Persze, lennék inkább Rolling Stones-rajongó, akkor huszonkét albumnyi zenét kéne beosztanom. Más kérdés, hogy azok közt azért jócskán vannak nemcsak fizikai értelemben lapos lemezek, míg legalább az a négy-öt Nirvana-lemez eléggé el lett találva.Igaz, némileg kritikusabb füllel hallgatva tökéletes csak egy van köztük.Most olyan leszek, mint egy divatnirvanás, mert szerintem ez a lemez a mindenki által ismert Nevermind.De miért is gondolom ezt? Többre alapozom, mint az egyéni ízlés.Mivel ilyen kevés Nirvana-lemez jelent meg, akár sorra is vehetjük őket egyenként, közben megmagyarázva, miért is a Nevermind az egyetlen hibátlan. (Hibátlannak a dalok színvonalát nevezem, nem pedig az album agyoncsiszolt hangzását.) BLEACH (Sub Pop, 1989)A Nirvana-legenda része, hogy az első lemezüket 606,17 dollárból vették fel – viszonyításképpen a Nevermindot meg 198-szor ennyi pénzből.Tekintsünk el minden külső körülménytől és nézzük szimplán a dalokat!Érdekes, hogy az egykori A oldal (Blew-től Negative Creep-ig, köztük Floyd The Barber, About A Girl, School, Love Buzz és Paper Cuts) sűríti magába a lemez legjobbjait, a B-re pedig mintha a töltelékek kerültek volna, hogy nagylemez és ne csak EP hosszúságú anyag legyen a felvételekből. Az első oldalon tulajdonképpen csak a Floyd gyenge darab, viszont cserébe rövid is, alig két perces.Személy szerint a Negative Creep-et sem szeretem, mert még Nirvana-mércével mérve is túl monoton (ezt lehet mondani a két évvel később lemezre vett, de szintén ’89-es keltezésű Breed-re is – csakhogy az minden monotonitása ellenére vagy azzal együtt is egy jó dal), viszont szinte klasszikussá vált mégis és az egyik legtöbbet feldolgozott daluk lett.A Blew fasza kis dal, mondjuk az ének a későbbi koncertfelvételek szinte mindegyikén sokkal jobb, mert Cobainnek itt még elég kiforratlan hangja volt.Az About A Girl és a School viszont egyértelműen a legjobb pillanataik közé tartozik mind magukat a dalokat, mind magát a felvételt és a hangzást tekintve. Abban a két dalban felcsillant, hogy több van ebben a zenekarban annál, mint amit a Bleach összképe mutat.A B oldalról is két dal kerülne fel a képzeletbeli Nirvana toplistámra, a Scoff és a Sifting.A maradék három dal (Swap Meet, Mr. Moustache, Big Cheese) sajnos inkább töltelék, mint nem, még akkor is, ha mindben vannak jó pillanatok: első kettő refrénje ilyen, a Big Cheese-ben viszont csak a dalt indító gitár fogott meg valamelyest. Kurt a Nevermind idején azt mondta, több poposabb dal került volna már a Bleach-re is, de a Sub Pop berkeiben a faltól falig zúzás volt az elvárás akkoriban – ennek picit ellentmond, hogy a totális kakukktojás About A Girl mégis nagy sikert aratott a kiadónál.Belegondolva nem is értem, hogyhogy nem készült klipje – vagy akár a Schoolnak is.Kár, hogy a Spank Thru nem került fel a lemezre, mondjuk igazán jó verzióban koncerten sikerült csak rögzíteni. Úgy viszont szintén az életmű egyik legjobb dala lett.Összességében 10-ből 8 pontot adnék erre az albumra.Ha objektíven, elfogultság nélkül próbálom hallgatni, akkor viszont lehet, hogy hetet. 10/7 NEVERMIND (Geffen, 1991) Sok szót nem vesztegetnék erre a lemezre, hiába, hogy az abszolút kedvencem, de már tényleg mindent leírtak róla. Ma már minden dalát imádom, elsőre viszont a Drain You és az On A Plain valahogy nem fogott meg. 17 év alatt azonban ezek is kedvencek lettek, az On A Plaint kimondottan a valaha írt egyik legjobb popdalnak tartom. És szinte egyetértek azzal a véleménnyel, hogy a Teen Spirit a leggyengébb dal a lemezen – azért csak szinte, mert szerintem ez a cím inkább a Stay Awayt illethetné meg, mint a lemez egyetlen töltelékdalát – ami helyett rejtély, hogyhogy nem a Dive vagy az Aneurysm került fel inkább.A lemez persze ezzel együtt is egy nagy kövér tízes, sőt inkább tizenkettes.Egyedül a hangzásba lehetne belekötni. Szinte kár, hogy nem Albini producelte már ezt is. Azért szinte, mert lehet úgy is hallgatni, hogy még mai füllel is milyen kurva jól szól, polír ide vagy oda. Mintha ma vették volna fel és nem 22 éve.Szóval, baromi relatív, hogy túlcsiszoltnak vagy időtlennek ítéljük-e a hangzását. Miért írtam, hogy ez a legjobb lemezük? Nemcsak a dalok miatt.Azért is, mert ez volt az egyetlen eset, amikor tényleg olyan lemezt készítettek, amilyet akartak anélkül, hogy bármi más hatással lett volna rájuk.A Bleach a kiadó állítólagos elvárásai miatt lett egydimenziós (mínusz About A Girl), az In Utero pedig mind hangzásában, mind dalai jórészében dühödt reakció volt a Nevermind sikerére, popsabb hozzáállására és polírozott hangzására. Szóval mind a Bleach-nél, mind pedig a Utero-nál volt egy olyan mögöttes szándék, ami nélkül azok a lemezek egész másmilyenek lettek volna, talán a Nevermindhoz hasonlatosak – hiszen már a Bleach-re is több poposabb dalt akart volna a zenekar és a Utero sem lett volna olyan horzsoló, ha a Nevermind nem ér el olyan átütő sikert és nem duzzasztja fel egészségtelen mértékben a rajongótábort. Viszont a Nevermind nem sikerlemeznek készült, szóval nem a kiadó elvárásai miatt lett olyan, amilyen: a zenekar tisztán önmagát adta anélkül, hogy bármilyen külső hatást figyelembe vettek volna, akár a környezetet (Bleach), akár az előző lemez sikerét (In Utero). 10/10 INCESTICIDE (Geffen, 1992)Amolyan időkitöltő és sikermeglovagló album kiadatlan dalokkal.Kronológiailag a Bleach és a Nevermind közé kéne kerülnie, hiszen a Been A Son, a (New Wave) Polly és az Aneurysm kivételével mindegyik felvétel 1988 és 1990 közt készült – de már ezek a dalok is megvoltak a Nevermind készítésekor.A Dive, a Sliver, a Been A Son és az Aneurysm mind telitalálat és egyben rejtély, hogy is maradhattak le a Nevermindról. Persze amellett, hogy mindet el tudnám képzelni a Stay Away helyén, nincs további három dal az albumon, aminek a helyére bekerülhetnének.Igaz, 15 dalos albumként se lenne hosszabb olyan 55 percnél, szóval az még bőven beleférne. De ez ilyen „mi lett volna, ha…” típusú filózás, úgyhogy lépjünk is túl rajta.A Stain egyértelműen töltelék, bár annyira nem is vészes dal. A Mr. Moustache vagy a Big Cheese helyén simán el tudnám képzelni a Bleach-en.A lemez három feldolgozása viszont teljesen oké, talán a Son Of A Gun sikerült a legjobban.A (New Wave) Polly viszont vacak. Se a Nevermindon található eredeti, se a Muddy Banks koncertlemezen hallható ’89-es felvétel szintjét nem éri el, sőt még csak meg se közelíti (ez utóbbi egyébként pont fél úton van tempóban az akusztikus és a (New Wave) Polly közt, ráadásul jó rockos-üvöltős is). Az egész Nirvana-életműben nincs még egy dal, amire azt mondanám, hogy béna, de ez kimondottan az, sajnos. Az egykori B oldalt a Beeswax kezdi - korai Nirvana, de teljesen jó: nem jobb, mint a Stay Away, de jobb, mint azok a bizonyos töltelékszámok a Bleach-en.A Downer a Bleach CD-n is ott figyelt már, a kazettán viszont nem. Nekem kazin volt meg először, szóval számomra a Downer mindig is Incesticide-dal lesz elsősorban. Korai dal és olyan kapkodós, a két percet sem éri el. (New Wave) Polly-tempójú kb., csak sokkal jobb, mint az a dal. Persze ettől még leginkább a nem rossz kategóriába sorolható.Mexican Seafood: nem rossz dal ez sem, de attól még töltelék. Persze, pont egy ilyen jellegű lemezen ne szerepeljenek töltelékdalok? Akárhogy is nézzük, itt minden dal olyan, ami a két korábbi lemezről lemaradt, tehát elvileg nem éri el azok színvonalát.Csakhogy legalább négy dal van itt, amire ez az állítás helyből nem igaz (és már volt is szó róluk) és ami azt illeti, a Mexican Seafood-ot vagy akár még a Hairspray Queen-t is szívesebben hallgatom, mint a Mr. Moustache-ot (bár azt azért el kell ismernem, hogy a Moustache refrénje teszik).Mondjuk a Hairspray Queen elmebeteg éneklését 16 éve folyamatosan szokom – viszont a dal zenéje teljesen oké, a refrénje ennek is egészen eltalált, ráadásul van valami olyan hipnotikus hangulata, ami a dal többi részére nem jellemző és a többi daluk közül is csak néhányra. Viszont, ahogy a dalt indító basszus után bejön a gitár, na, az nagyon jó.Az Aero Zeppelin Cobain szándéka szerint a címében felbukkanó két zenekart akarja parodizálni – hát, magamtól tuti nem jöttem volna rá. Kis átlagos dal egyébként: ugyan nem mondanám tölteléknek, de azért a 20 kedvencembe se kerülne bele.A Big Long Now nem véletlenül nem „fért” fel a Bleach-re, pedig akkor vették fel. Ha van szar daluk, hát ez az: vontatott, monoton, unalmas – ráadásul több, mint öt perces! Egyedül Kurt üvöltése menti meg valamennyire.Ha ezt túléltük, jön a lemez csúcspontja, az Aneurysm. Top 5 dal nálam, mondjuk nem ez, hanem a Muddy Banks-változat, mert abban már hiányzik a Dave Grohl által közbevinnyogott "Beat up! Beat up!" rész a refrénből. Te inkább csak dobolj, Dave fiam, ’94-től majd énekelhetsz eleget.Egyébként a lemez legjobb dala a Sliver, ha azt nézzük, melyik dal szerepel itt a legjobb verzióban. (Mondjuk ez talán a Been A Sonra is igaz – viszont a Sliver simán jobb dal nála, nem egy kategória a kettő.) Messze nem olyan egydimenziós ez az album, mint a Bleach, hiába, hogy a dalok nagy része abból az időből származik és igaz, hogy a lemez végét eléggé leülteti az Aero Zeppelin és a Big Long Now által kitöltött kilenc perc, mégis jobb az összhatása a teljes lemeznek. Talán az erős kezdés (Dive, Sliver), valamint az egymást zsinórban követő popos és Nirvana-mércével mérve könnyed dalok (Been A Son-tól Polly-ig) és a végére hagyott Aneurysm tehetnek erről. Úgyhogy a néha fejét felütő nehézkesség (azért Mexican-tól Big Long Now-ig az nem egy könnyű menet) ellenére szerintem ez egy erős nyolcas: semmiképpen nem hetes, de biztos, hogy nem is kilences. 10/8 IN UTERO (Geffen, 1993)Na, így kéne hangzania talán minden lemezüknek, ez a horzsolóan száraz, lecsupaszított hangzás illik ehhez a zenéhez igazán. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ezt a lemezt nem is szalagra rögzítették, hanem smirglire. Persze itt is van pár dal, amire ez nem igaz. Talán a lemez legjobbjai:Heart-Shaped Box, Rape Me, Dumb, Pennyroyal Tea és All Apologies.Aztán vannak olyan csúcspontok is itt, amik horzsolnak rendesen: a lemezt nyitó Serve The Servants, vagy a Frances Farmer is ilyen.A második dal meg talán a legbrutálisabb, amit valaha felvettek: a Scentless Apprentice-ra semelyik korábbi lemez nem készíthette fel a hallgatót, olyan kiakadt üvöltést produkál Cobain a refrénben. Hasonlóan idegtépő hangot csak a mindenhonnan lemaradt Blandest-ben hallani tőle. Jó, a tourette’s-t meg konkrétan végigüvölti, de az simán hallgathatóbb, mint a Scentless refrénje. Cserébe a következő, Heart-Shaped Box-ban viszont olyan gyönyörűen énekel (gondolok itt a versszakokra), mint stúdióban soha máskor. Élőben is egyedül a Meat Puppets-féle Oh Me unplugged-os feldolgozása mérhető ehhez, mert ott is valami kibaszott szépen, kurva jól szól az ének.Ezt a két dalt hallva egyszerűen nem igaz, hogy nem volt jó hangja a srácnak akár lemezen, akár élőben. (Mellesleg üvöltésben is verhetetlen volt, lásd Territorial Pissings vagy még inkább a Lounge Act utolsó harmada: egyszerre volt hisztérikus és dallamos, ami hihetetlen egy keverék.) A Heart-Shaped Box versszakai és refrénje olyan kontrasztot alkot, amit csak a nyers szépség szavakkal tudok körülírni.Töltelékdalok a Nevermindhoz hasonlóan itt is csak a lemez második oldalán vannak, nagy különbség azonban, hogy itt többes számot kell használnunk. Mindjárt az első dal, a Very Ape is ilyen, mentségére legyen mondva, mint az Incesticide hasonló dalainak, hogy rövid, a két percet sem éri el, csakúgy, mint a szintén filler tourette’s, ami ráadásul sokkal jobban szólt egy évvel korábban az utolsó angliai koncerten, Readingben.A Milk It és a Radio Friendly Unit Shifter meg a lemez „reakciós” dalai (a Scentless-el egyetemben): lófaszt vagyunk mi popzenekar! Mindkét dal refrénjében van egy-egy kurva jó gitártéma, de alapvetően áldozatul estek ennek a „megmutatjuk mi ezeknek”-felfogásnak sajnos. Biztos mindkettő másmilyen volna a Nevermind sikerének nyomasztó terhe nélkül. Ez a lemez tőlem kilenc pontot kap. Nyoma sincs a Bleach vagy az Incesticide nehézkes pillanatainak, de töltelékek, mint írtam, itt is akadnak. (Ezen a három lemezen a Stay Away nem is volna töltelék: csak a Nevermind mércéjével számít annak, de ott is talán csak számomra.) Összevetni igazából csak a Bleach-csel érdemes, hiszen az Incesticide nem számít a sorlemezek közé: válogatás a korábban kiadatlan, vagy lemezre nem kerül dalokból, amik ráadásul több különböző korszakukból származnak. Nemcsak a nehézkesség hiánya miatt jobb ez a lemez a Bleach-nél, hanem azért is, mert a Bleach-et jobbá esetleg a Spank Thru rendes stúdiófelvétele tehette volna, viszont az In Utero-ról tudatosan lehagytak három olyan dalt is, ami simán köröket ver a Very Ape-re vagy a tourette’s-re (de igazság szerint a Milk It-re, a Radio-ra vagy a Scentless-re is): a zseniális és egy válogatáslemezre (ráadásul jelöletlen dalként!) elpazarolt Sappy mindenképpen ilyen, de az eredetileg címadóként is funkcionáló és ugyancsak egy válogatáson kikötött I Hate Myself And Want To Die és a végül az All Apologies kislemezének B oldalára került Moist Vagina is jobb, mint az album általam kifogásolt dalai. A Bleach idejéből viszont az egy szem Spank Thru kivételével nem találunk olyan dalokat, melyek annyival jobbá tették volna a lemezt, mint az In Uterot ez a három dal. Hiszen sem a ’89-es albumról jó érzékkel lehagyott Big Long Now, sem a már említett Blandest, sem pedig az Incesticide B oldalára került további dalok (nem számítva persze az akkor még nem is létező Aneurysm-ot) nem javítottak volna annak összképén, magyarán a nehézkesség nem tűnt volna el, hiszen a szóba jöhető dalok nem voltak annyival jobbak, mint a lemez leggyengébb részei. Tehát nem tudtak volna tudatosan javítani az albumon, itt viszont tudatosan „rontottak” rajta: mással nem tudom magyarázni a Very Ape és a tourette’s jelenlétét a Moist Vagina, az I Hate…, de főleg a Sappy hiányával szemben. 10/9 INCESTICIDE II (1988-1994)Ez természetesen egy nem (illetve csak az én képzeletemben) létező lemez: azoknak a Cobain-daloknak a gyűjteménye, amik minden albumukról lemaradtak és csak jelentős késéssel, 2004 őszén jelentek meg a With The Lights Out díszdobozban – ha egyáltalán.Vajon ezekből a dalokból összeállna egy Incesticide-minőségű album? Azt hiszem, igen. Mely dalokról is van szó? Meglepően sokról, egyébként.Először is ott a már említett Spank Thru, Blandest, vagy a 3 In Uteroról lemaradt dal.1988-ból, az első demo idejéből az If You Must és a Pen Cap Chew.’89-ből a Token Eastern Song vagy az Even In His Youth, ez utóbbi még akár a Nevermindon is jól mutatott volna abban a formában, ahogy végül a Smells Like Teen Spirit kislemezen megjelent. Aztán ott az Opinion című nyúlfarknyi kis dal, aminek stúdiófelvétele sincs, de príma kis darab. A Nevermind idejéből maradt Verse, Chorus, Verse és a Hole által később azonos címen, de más szöveggel kiadott Old Age.A Nevermind és Utero között, kislemezeken elpotyogtatott Curmudgeon és Oh The Guilt, utóbbinak helye lett volna a Uteron is simán.A Marigold, amit Dave Grohl írt és bár Nirvana-dalként jelent meg, Kurt még csak nem is szerepel rajta. Jó dal, szóval több, mint érdekesség, de sokkal inkább Foo Fighters, mint Nirvana valaha is.Természetesen a You Know You’re Right, az egyetlen poszt-Utero, befejezett Nirvana-dal.Olyan dalok, amiknek stúdiófelvételük nincs is: Help Me, Talk To Me (ez utóbbiért nagy kár), Anorexorcist, Raunchola, Mrs. Butterworth, Don’t Want It All, Clean Up Before She Comes (és ezért is kár, többet érdemelt volna), Nobody Knows I’m New Wave (megoszlanak a vélemények, hogy ez tényleges dal-e vagy csak egy improvizáció: az egyetlen felvétele ’92-ben egy argentin koncerten készült, de Charles Cross könyve szerint a YKYR felvétele idején ének nélkül bár, de ezt is rögzítették).Feldolgozások: két Wipers-dal (Return Of The Rat, D-7), meg egy Velvet Underground (Here She Comes Now).Van miből válogatni.Egyéni ízlés kérdése persze, de a három Utero-ról lehagyott dal, a Spank Thru (ha lenne rendes stúdiófelvétele, mert a Sub Pop 200 válogatáson megjelent sajnos elég gyenge), az Even In His Youth, az Opinion, az Oh The Guilt, persze a You Know You’re Right, a Talk To Me, a Clean Up Before She Comes, akár a Nobody Knows I’m New Wave és a három említett feldolgozás kiadna egy 10/8, sőt akár 10/9 osztályzatú nagylemezt (igazság szerint a Verse, Chorus, Verse-ben és az Old Age-ben is lenne fantázia, csak sajnos azok fennmaradt változatukban elég, hogy is mondjam… tompák).Ja és még ott a Something In The Way zúzós-üvöltős verziója, amit a BBC-nél rögzítettek – egy képzeletbeli Incesticide II-n lehetne a szörnyű (New Wave) Polly sokkal jobban sikerült párja.Más kérdés, hogy a többi itt felsorolt dalból meg jó eséllyel össze lehet rakni a legrosszabb valaha volt Nirvana-lemezt. Magyarán azok nem véletlenül nem jelentek meg 2004-ig (akkor is minek?). És mi a helyzet a hivatalosan kiadott élő albumokkal?Egyértelműen az Unplugged album a csúcs, mint igazi kuriózum a diszkográfiában (10/10, egyértelműen). Talán ez a kuriozitás okozta, hogy Kurt nagyon odatette magát minden téren, hangilag is: nyoma sem volt a ’92-’93-ban (és természetesen ’94-ben) színpadon tapasztalható flegmaságnak nála.A Muddy Banks igazából addig volt jó lemez, amíg meg nem jelent több, mint 10 évre rá a Live At Reading és a Paramount, amik sokkal jobbak, mert hosszabbak és egységesebbek is, hiszen egy koncertet tartalmaznak, nem pedig sokról (pl. a Readingről és a Paramountról is) egy-egy dalt, mint a Muddy.Érthetetlen, hogy kerülhetett rá arra a ’96-os lemezre olyan katasztrofálisan rossz Been A Son meg Sliver (és a nagy sláger Teen Spirit is elég gyenge rajta…). Kárpótlásként viszont ott az Aneurysm és a Spank Thru legjobb felvétele, beleértve a stúdiósakat is, illetve az ebben a formában kuriózum Polly – miért nem így rögzítették a (New Wave) Polly helyett, nem is értem. Szóval Muddy nekem 10/7.A Readingen a Something kivételével a teljes Nevermindot elnyomják, viszont a Paramount-on meg sokkal jobb Kurt hangja – ellenben maga a koncert is rövidebb (Paramount 10/9, Reading meg 10/8 nekem, elsősorban az ének közti különbség miatt és azért, mert ’91-ben hiába játszottak kevesebb dalt, de azt lelkesen, Readingben egy évre rá meg ugyan többet, de Kurt tök flegmán, ami azért elvesz az élményből).Úgyhogy egy Unplugged-tökéletességű, csak épp zúzós koncertlemez sajnos még várat magára. (Talán majd a Live and Loud?)És persze egy normális válogatás is jöhetne: a 2002-esről annyi kulcsdal maradt le, hogy nem is sorolom. Egy olyan alapos kéne, mint az Essential Alice In Chains duplaalbum 2006-ban. Persze arról meg hol marad a Down In A Hole és a Bleed The Freak?!Szóval, 2014 hozhatna egy Nirvanához méltó, sovány életművük dacára is dupla válogatást (annyi anyaguk azért csak volt, mint az AiC-nek 2006-ig), idén pedig az In Utero deluxe mellé jöhetne már az a sokat rebesgetett Live and Loud DVD is! (Reading-módra CD-vel, persze.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://virettapark.blog.hu/api/trackback/id/tr585345869
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.